Nem szeretnék családot. Hogyan magyarázzam ezt el a szüleimnek? (lent)
Nem, nem csalódott tizenéves vagyok, hanem egyetemista lány.
*Elméletem "rövid" kifejtése, kérlek, ha úgy érzed, család nélkül az ember nem lehet boldog, akkor ne húzd fel magad fölöslegesen, egyszerűen csak ugord át*
Gimis koromban volt két barátom (na, nem párhuzamosan...), aztán elmúlt. Nem mondom, hogy nem voltam azóta szerelmes, de úgy döntöttem, hogy nincs szükségem egy kapcsolatra.
Tehát már gimnázium végén motoszkált bennem a gondolat, hogy talán nekem nem való a családos élet. Nehéz volt bekerülni erre a képzésre, viszont az egyetemen jól teljesítek, és mellette részmunkaidőben dolgozom, szerencsére a jövőbeni szakmámban :) Imádom ezt a szakot, imádom a munkám, és úgy érzem, megtaláltam a hivatásom. Ez eddig mind szép és jó, de.
Mivel már most ebben dolgozom, látom, mennyi időbe és energiába kerül, hogy jól teljesítsek. Mivel nagy családban nőttem fel, tudom, mennyi időbe és energiába kerül, hogy megadjak a leendő férjemnek és gyerekemnek mindent, amit megérdemelnének tőlem, és azt is látom, hogy a kettő egyszerre sajnos nem megy, én pedig vagyok olyan önző, hogy ha lemondanék a munkahelyi sikerek egy részéről azért, hogy egy pasit (és később szerelmünk ki gyümölcseit) boldoggá tegyem, akkor minden nap eszembe jutna, mit érhettem volna el, ha ők nincsenek, emiatt pedig szépen lassan meggyűlölném őket. A másik opció, hogy nem mondok le a karrierről, de akkor nem tudok nekik mindent megadni. Félreértés ne essék, nekem nem budai villa kell, hanem az érzés, hogy sikeres vagyok - így tartok tőle, hogy az a tipikus genyó anyuka lennék, aki a saját gyerekére erőlteti a saját be nem teljesült álmait. És én ezt nem akarom.
És most nagyon kérlek, hogy ne az elméletem bíráljátok, nem akarok belemenni egy ideológiai vitába, mert én boldog vagyok egyedül :)
*És itt folytasd*
Tehát legidősebb testvér vagyok (még egy féltestvérem van, aki idősebb, ő Angliában él a párjával), és mostanában, ha hazamegyek valamelyik a szüleimhez, ottmaradásom teljes ideje alatt az a téma, hogy ők nem hiszik el, hogy nincs senkim, amikor csinos vagyok és okos (ebben a kérdésben én elfogult vagyok, de ők is, szóval így látatlanban mindenki gondoljon, amit akar), és hogy biztosan azért nem találok magamnak senkit, mert nekem "senki nem felel meg", márpedig lassan ideje lenne "bepasiznom", mert különben egyedül maradok. De én pont ezt szeretném!
Tudom, hogy nem lesznek boldogok, ha közlöm velük, hogy ezt a kérdést fölösleges pedzegetniük, mert én egyáltalán nem bánom, ha öregkoromban senki nem fogja rámnyitni az ajtót, bőven kárpótol majd a sok szép emlék :) Többször céloztak már rá, hogy olyan régen voltak már esküvőn, és hogy a húgom kollégiumba ment, az öcséim meg nőnek, hiányzik nekik a gyerekzsivaly (akkor önkénteskedjenek egy óvodában - csak mondom).
NEM az a kérdés, hogy jól döntök-e, vagy meg fogom-e később bánni, és ezt ti nem is tudjátok eldönteni, mivel nem gondolkodhattok az én fejemmel, nyilván ha nektek fontos a család, akkor biztosak vagytok benne, hogy egyedül és boldogtalanul fogok meghalni. A kérdés az, hogy hogyan építsem le a szüleimet, mert maguktól nem igazán jönnek rá, hogy én petrezselymet fogok árulni.... De ha így az arcukba vágom, ahogy itt le van írva, akkor óriásit fognak csalódni, amiért nem akarok nekik unokát szülni, és az egyszem életem olyan fölösleges-csodálatos dologra akarom "pazarolni", mint a karrier.
válasza:Pedig nincs más mód, csak ha finoman elmondod. Így vagy úgy csalódást fog okozni, ha nekik ez az elvárásuk. Vagy elfogadják vagy elfogadják, más lehetőségük nincs.
26 N
válasza:Én eléggé magamra ismertem a leírásodban. Imádtam az egyetemet, sikeresen alakultak a szakmai kapcsolataim, "álommunkát" kaptam még a diploma kézhezvitele előtt, hát eszembe se jutottak ilyenek, hogy pasizás meg család. A munkám sok utazással járt, de én imádtam.
Nem fordult meg a fejemben a családalapítás gondolata egészen 30 éves koromig, amikor is "besikerült" egy ikerterhesség egy olyan kapcsolatban, ahol le volt fektetve, hogy mi ilyenre nem vágyunk. De megkaptuk, és ez a "baleset" a legjobb dolog, ami velünk történhetett (immáron 13 éve, szóval tudom, miről beszélek). És tudod mit? Semmiről nem kellett lemondanom. Remek munkáim voltak, vannak a mai napig, 4 gyermekes, nagycsaládos anyukaként. Karrierista voltam és leszek mindig is. De össze lehet egyeztetni, és ha valaki azt mondhatja, hogy soha ne mondd, hogy soha, hát az én vagyok, mert nekem ez 30 évig meg sem fordult a fejemben.
Ezzel nem megtéríteni akarlak, hisz a te korodban én is ebben hittem, de azt például feleslegesnek tartom, hogy a szüleidet stresszeld ezzel, hogy most ez a lány TÉNYLEG egyedül akar megöregedni? Az ő generációjuk számára felfoghatatlan az, hogy egy nő elégedett életet élhet család nélkül is. Én szimplán csak leszerelném őket, anyu, apu, nincs senki, boldog vagyok, majd ha kell, akkor jönni fog. Ennyi. Ezzel nem ígérgetsz, de nem teszel elhamarkodott kijelentéseket sem, amik miatt úgyis piszkálnának később.
válasza: válasza:A karrier addig tart, amíg ki nem rúgnak. 35 év felett a multik már nem szeretik hosszú ideig tartani az embereiket. Ezt követően szar és szarabb állások vannak.
A barátok változnak, családjuk lesz, lekoptatnak. És a barátok meg is halhatnak, előbb mint szeretnéd.
A család biztosíték arra, hogy ne légy egyedül, legalábbis csökkented vele a kockázatát, hogy egyedül maradj a világban! Persze van rossz férj és rossz gyerek, aki túl sok időt vesz el, de a legtöbben belevágnak és a legtöbben rájönnek, hogy jó utat választottak, mert még a kutyák sem pisilnék le, ha egyedül marad.
válasza:No igen, én is mosolyogtam, amikor végigolvastam a fejtegetésedet, ugyanis a kiindulópont eleve hibás.:-) Magam is ismerek vezető pozícióban dolgozó, többdiplomás, 4 gyermekes családanyát, aki kiválóan össze tudta egyeztetni ezt a két dolgot, ami a karrierje mellett leginkább a családi élete, és a gyerekei sikerességében mérhető le. (Magam sem panaszkodhatok e téren egyébként, pedig hasonlóképpen gondolkoztam a te korodban.:-))
Ettől függetlenül a te döntésed, hogy akarsz-e családot, a szüleidnek csak annyit kéne mondanod, hogy majd lépsz, ha úgy érzed, hogy itt az ideje, addig viszont ne kérdezgessenek, mert ez téged bánt. Aztán majd meglátod, hogy alakul.
válasza: válasza: válasza:Én teljesen megértem.
Én sem akarok családot,az öcsém sem.
Az öcsém még párkapcsolatot sem.
a szüleink már tisztában vannak ezzel,és elfogadták.
27/F
válasza:Hat, szerintem nem kell ezt igy feszegetni nekik. Majd rajonnek maguktol, elobb vagy utobb.
Azt, hogy csaladot alapits, senki sem kenyszeritheti ki beloled. A sajat dontesednek kell lennie. Ennyi.
Egyebkent, en sem fogok soha gyereket szulni a szuleimnek. Nalam elfogadtak, mert en kicsi korom ota ezt mondtam, es mondom is a mai napig. Egy ideig meg gondoltak, hogy meggondolom magam, de amikor bemutattam itthon az elso baratnomet (igen, en is no vagyok), akkor leesett nekik a tantusz. Elfogadtak, nem banjak, sokat uatzgatnak, orulnek hogy a lanyuk boldog.
Ha a te szuleid iagazan szeretnek (marpedig miert ne szeretnenek teged), akkor a te boldogsagod szamukra a legfontosabb. Es ha te csalad nelkul vagy boldog, akkor azt is el fogjak fogadni.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!