Mindenki megutálja a szüleit ha felnő?

Nem, vannak olyanok is, akik felnőttként is szuperhősökként tekintenek a szüleikre, akik kihasználják őt, hiszen csak azért szülték meg, hogy legyen egy második nyugdíjalapjuk, aki majd "ereje teljében lévő fiatal takonyként" elmegy robotolni, hogy segítsen "szegény öreg, munkában megfáradt szüleinek", mert nekik már csak a cigaretta és a pia maradt a két örömük az életben és a Providentnek is magasak a kamatai. Nekik ez JÁR.

A gyerek mindenképpen g e c i. Ha dolgozik és támogatja őket, akkor azért, mert ő taszította őket ebbe a helyzetbe, hiszen ők erőn felül felnevelték, ha a gyerek jól keres és ÖSZTÖNDÍJJAL lediplomázik az is a szülők érdeme, hiszen csak minden másnap nem hagyták aludni és csak havonta egyszer volt kint a rendőrség családon belüli erőszak miatt. Ha a gyerek a magas fizetéséből nem fizeti ki minden évben 3 személyi kölcsönüket, akkor egy besajnálós g e c i.

Még 18 éves se vagy, de már felnőttnek nevezed magad. Te vagy a selejt, és ennek tetejébe még öntelt is.

Én soha nem utáltam a szüleimet, mindig is biztos pontnak gondoltam őket, hasznos és biztos tanácsokkal. 19 évesen vesztettem el édesapámat, szóval nekem már csak anyum van. Most 26 vagyok, és úgy gondolom, hogy illő immár nekem gondoskodni róla, biztonságban tudni, hisz eddig ő segített, és segít most is.

Nem tartom elb-szottnak a szüleim életét, a lehető legtöbbet hozták ki az egészből, és igyekeztek a legjobb embert nevelni belőlem. Mostanra nőtt be annyira a fejem lágya, hogy ezt tudatosan meg is adjam anyumnak, és büszke lehessen rám.

Veled van óriási gond, beképzelt és öntelt vagy, mert te 18 éves leszel. Megsúgom, egyszer mindenki eléri, és bőven átlépi ezt a SZÁMOT, ez semmit sem jelent. Agyban még nagyon gyerek vagy, szóval ne a szüleidet bíráld, hanem magadat.

Vigyázzatok Kedves Válaszolók

Aki olyat mer írni, ami a kérdezőnek nem tetszik, azt bizony sorra "le-nullázza"!!!

Ez a jellem is egy eléggé "útálatos" tulajdonság, de ha őszerinte ez a normális, és mindenki más rosszul gondolja... csak azt nem tudom, hogy akkor miért kérdez??

#24es vagyok.

Nem gond, adja csak a negatívat, úgyis a 0%ban hasznos válasz feliratra hajtok :D

Én 39 vagyok, a párom 36. Mindketten mindig nagyon szerettük és tiszteltük a saját anyánkat, sőt én az övét is (ő az enyémet gyakorlatilag nem ismerte) :)

Nyilván nem kicsit függ a szülőktől, a párom anyja pl. remek, belevaló ember, sokkal életrevalóbb, mint mi, bár persze van, amit mi csinálunk jobban. S függ attól, hogy a 18 éves ember mennyire látja jól a dolgokat... Nyilván van, aki ilyenkor túl kritikus és semmi se jó neki.

Azért változik az ember, persze. Amikor kicsi voltam, tökéletesnek láttam anyámat. Később nem s a személyiségünk különbsége is kihegyezettebbé vált, de mindig mélységes tisztelettel fogok rá gondolni, erős asszony volt, belevaló, roppant meghatározó szerepet játszott jelenlegi személyiségem, hozzáállásom kialakításában (nem csoda, egyetlen közeli rokonom volt). Rengeteget emlegetem ma is, annyira része az életemnek, emlékeimnek...

De utálni? Aki csúnyán beszél volna róla, inkább azt :D. Egyszer megtörtént, azzal az egyeddel, akit nem tekintek apámnak. Na, vele elvoltam kicsiként, majd megrágalmazta anyámat 12 évesen, akkor azonnal "kitagadtam", a hozzáállásom miatt megszűnt a láthatási joga, utáltam X évig, majd tökéletesen közömbössé vált.

Esetfüggő, de erről már írtam az előző hozzászólásomban.