Miért nem fogad el a családom, nem csináltam semmi rosszat?

Hosszú lesz a történet, de muszáj kiírnom magamból a fájdalmamat. Tisztában vagyok vele, hogy nem sokan fogják elolvasni, de aki mégis megteszi, annak köszönöm.

Ketten vagyunk testvérek a húgommal. Húgom mindig is sokkal jobban kijött a szüleimmel, mondhatni ő mindig meg akart felelni nekik, én pedig a saját utamat akartam járni. Már középiskolásként folyton piszkáltak a szüleim és húgom (általában nagyon egyvéleményen vannak), hogy ne tanuljak már annyit, az életben tanulással nem lehet előre jutni, sokkal fontosabb hogy kapcsolatokat építsek, meg hogy "megéljek a jég hátán is" stb. Én megmondtam, hogy igenis szeretek tanulni és érdekelnek ezek a dolgok. Rengeteget tanultam középsuliban, emiatt kevés barátom volt, de én összességében boldog és elégedett voltam, leszámítva persze húgom és szüleim piszkálódását. Már akkor is kedvenc szavajárásuk volt a "nem normális". Nem normális, hogy ennyit tanulok, nem normális, hogy nincsenek barátaim, barátnőm stb.

Utána egyetemre mentem, elvégeztem először a gépészmérnöki, majd a mérnök-informatikus szakot. Rengeteget tanultam, igyekeztem mindenből jó lenni. De nekem ezek nem estek nehezemre, mindigis érdekelt mind a mérnöki, mind az informatikai oldal, élveztem tanulni. Persze húgomtól és szüleimtől itt is megkaptam a szokásos "nem normális" dumát, hogy nem normális ennyit tanulni, nem normális hogy nem bulizok, nem normális, hogy nem csajozok.

Egyetem közben kisebb-nagyobb rendszerességgel igyekeztem dolgozni, így két diplomával, két felsőfokú nyelvvizsgával (angol, francia) és némi szakmai tapasztalattal kerültem ki a munkaerő-piacra. Hamar találtam munkát, ami nagyon élveztem is. Rengeteget dolgoztam (sokszor hétvégén is), így egyre lépegettem felfelé a ranglétrán. Mivel sokszor okozott már bajt, a jelenlegi fizetést nem akarok elmondani, a viszonyításhoz elég annyit tudni, hogy hétszámjegyű a nettója itthon Magyarországon.

Közben húgom hallgatva szüleinkre nem foglalkozott annyit a tanulással, ő inkább bulizott, barátkozott, ismeretségeket gyűjtött. Aktív társasági élete volt, de én ezt sose irigyeltem tőle, jól elvoltam a saját kis világomban. Végül elvégzett egy turizmust szakot, amivel sajnos nyelvismeret híján nem sokat tudott kezdeni, így jelenleg egy irodában dolgozik adminisztrátor/titkárnői pozícióban.

Sajnos a családomnak beszéltem az anyagi helyzetemről, amivel teljesen kiakasztottam a húgomat, mivel kiderült hogy körülbelül tízszeres a fizetéseink közötti különbség. El lettem mondva mindennek, jöttek a szokásos "nem normális" mondatok, mondván hogy nem normális, hogy valaki ennyit keres, nem normális, hogy ekkora különbség van diplomás emberek fizetése között, nem normális hogy billentyűnyomkodással (programozás) ennyit lehet keresni, nem normális, hogy nekem több kocsim és lakásom van, ő meg egy albérletbe nyomorog stb. Szüleim is húgom pártját fogták, nem meglepő módon. Én tényleg nem azt várom el tőlük, hogy büszkék legyenek rám (bár nagyon jól esne), csak hogy elfogadjanak olyannak, amilyen vagyok. Egész életemben ezért küzdöttem.

Adalék a történethez, hogy elég sok megtakarításom van, amiket nagyrészt ingatlanokba fektettem. Húgom időközben férjhez ment, jelenleg albérletben élnek. Felajánlottam nekik, hogy nyugodtan költözzenek be az egyik ingatlanomba ingyen (még választhattak is), elég ha a rezsit fizetik. Gondoltam így talán végre szeretni fog és béke lesz a családban, nekem ennyit bőven megért egy ingatlan lakbére. Erre hónapok múlva kiderült, hogy a rezsit sem fizették be, majd amikor mindezt szóvá tettem, megint el lettem mondva mindennek, hogy miért kell ezt felhoznom, hisz biztos 1-2 hét alatt megkeresem az egészévi rezsijük árát. Nekem ez nagyon rosszul esett, mert tényleg jót akartam, úgyhogy megmondtam, hogy oké, kifizetem, de legyenek szívesek azonnal kiköltözni és akkor ezzel vége a segítségnyújtásomnak. Persze, emiatt is én voltam a szemét. Gondolkodtam már azon, hogy az egyik ingatlant oda is ajándékozom nekik, de nagyon kétlem, hogy ettől bármi is változna a kapcsolatunkat illetően.

A sok-sok tanulás és munka sajnos megsínylette a magánéletemet, már nagyon régóta nincs komoly párkapcsolatom. Húgom boldog (legalább nekem annak tűnik) kapcsolatban él a férjével. Bevallom, ezt irigylem tőle, de nem tettem soha szóvá, mert tudom hogy a saját felelősségem, hogy az én életem így alakult. Húgom viszont sajnos elég gusztustalan módon ezt mindig felhozza, hogy a sok pénzem ellenére biztos nagyon sivár és unalmas az életem, és semmi pénzért nem cserélne velem, és hogy biztos megkeseredtem, azért vagyok ilyen kapzsi a családommal. Húgomnak sajnos nem lehet gyereke, így szüleim folyton engem nyaggatnak, hogy állapodjak már meg, ne dolgozzak annyit, nem normális 35-40 évesen egyedül élni, és hogy az lenne a normális, hogyha gyerekeim lennének, aki majd továbbviszi a családi vérvonalat.

Tudom, hogy egyáltalán nem tökéletes az életem. Szerintem nem is akarna cserélni velem senki azok közül, akik elolvasták a történet. Bármikor szívesen elcserélném az életemet egy átlagos életre szerető családdal, feleséggel és gyerekekkel, de sajnos nem lehet. Tudom, hogy nem feleltem és nem felelek meg annak, amit a társadalom (valamint a szüleim és a húgom) normálisnak gondol és elvár tőlem. És hogy ez csakis az én hibám. De ezt tényleg nem lehet elfogadni? Nem loptam, nem gyilkoltam, nem tettem tönkre senki életét, egyszerűen csak úgy életem az életemet, ahogy helyesnek gondoltam. Szeretem a családomat, és csak annyit szeretnék, ha ők is szeretnének.