Ha szellemi fogyatékos gyereketek születne örökbe adnátok?

19/34 es

Ha az egeszsegesen szuletett gyerekem vagy a ferjem olyan allapotba kerulne hogy teljesen magatehetetlen es szakszeru gondozasra van szuksege nem tartanam otthon egyiket se. Megfelelo otthont keresnek a szamukra es bejarnek latogatni amikor tehetem. de nem kinlodnek vele otthon . Ui. egy ido utan foleg ha az illeto agyilag teljesen megserult az ember meggyuloli ezt a tehetetlen

"lenyt" aki mar se nem a szeretett gyereke se nem a ferje cask kulsoleg hasonlit hozza. ez alhumanizmus cask sokan ma nem merik vallalni hogy nekik is egy eletuk van es az nem arra valo hogy felaldozzak ertelmetlenul.

Könnyű azt mondani, hogy "persze, akkor is a gyerekem", de mikor nincs saját élete a szülőknek, illetve nem jut idő a többi gyerekre, mert a tesót kell pelenkázni, akkor elgondolkoznak.

Én nem kockáztatnám, hogy beleroppanjon a házasságom. Keresnék neki egy otthont, anyagi helyzettől függően mindent megadnék neki, speciális helyet, "gondozókat", és látogatnám, nem hagynám magára se, de nem tenném tönkre az életem miatta.

(nyilván a nagyon súlyos fogyatékosságra gondolok)

Az ember egy önző lény, bárki mondhat bármit, de önmagunkat szeretjük legjobban, és mindenki számára önmaga a legfontosabb. Egy értelmi fogyatékos ember (fel)nevelése is erre utal. Az emberek próbálnak a mai társadalom által kreált erkölcsi határokon belül maradni, aki ezeknek megfelelően cselekszik az helyesen cselekszik, aki nem, aziránt rossz érzéssel fognak fordulni az emberek (mert például örökbe adja értelmi fogyatékos gyermekét, emiatt rossz ember lesz). Saját lelkiismeretünket is próbáljuk eltusolni, mert önmagunkat is jobb embernek érezzük, ez azonban ugyanúgy az önzőségre vezethető vissza. Szőnyeg alá söpörjük azt, hogy valójában egy életre szóló szenvedést okozunk magunknak, mindezt sokszor valaki olyanért, aki ebből semmit se fog fel egész élete során. Akkor ez az egész valójában nem is hasznos áldozatvállalás, hanem pusztán azért cselekszünk így, mert a humánus viselkedés ezt diktálja, ettől nem érezzünk magunkat bűnösnek, hanem jó embernek, és a társadalom is így lát majd minket. De nincs a világon olyan szülő, aki diploma meg esküvő helyett annak tud feltétel nélkül örülni, ha a gyermeke aznap nem űrit a nadrágjába, vagy megtud fogni egy villát.

Ha olyan betegsége van, ami terhesség alatt kideríthető akkor semmiképp sem vállalnám a gyereket. Ha születése után jönne ki a fogyatékossága, akkor hozzáértőkre bíznám, nem lenne lelkierőm felnevelni.

Mindezt annak fényében írtam, hogy van értelmileg visszamaradott testvérem.

A testvérem hasonló, bár nem közveszélyes, de sok ilyet is ismerek rajta keresztül. A nővérem most 29, szellemi és testi sérült is. Sokan nem maradnak otthon 30-40 éveket emiatt, napköziben foglalkoztatják és fejlesztik a gyereket, mellette dolgoznak. Nem mondom, hogy ez így egyszerű, de szerintem sokkal egészségesebb dolog. A testvéremre is növényszintet jósoltak, aztán mégis mgetanult járni (évekkel később!), sőt, még írni-olvasni is. Nem mondom, hogy nagyon jól olvas, de egyszer fél év alatt elolvasta a Dzsungel könyvét. :) Járt több helyre is, alapítványoknál volt főleg, ahol egyénileg, vagy csoportban foglalkoztak vele: gyógytornára járt, speciális mozgásformákkal fejlesztették, logopédus foglalkozott vele, lovaglásra járt, úszni járt, belépett egy kerekesszékes tánccsoportba (igen, jár, de beült közéjük :) ), részt vett társadalmi érzékenyítő programokon iskolákban, ovikban és munkahelyeken is. Volt színjátszókör tagja is hasonlóan sérült gyerekekkel. Most dolgozik egy speciális helyen, ahol néha kap annyi fizetést, amennyibe az ottani ellátása kb kerül, így csak a szállítása kerül pénzbe. Évente 1x rehabilitációs kezelésekre is jár: gyógyfürdőzik, tornáztatják, masszírozzák és edzik. Szerintem teljes életet él, sőt. Sokan örülnének, ha ennyi élményt sikerülne szerezniük, mint Neki. :) Mellette ugyanúgy a családunk része, együtt nyaralunk, együtt töltjük a szabadidőnket. Nem járunk túrázni, dehát ez legyen a legnagyobb bajunk, nem? :)

Én nem adnám otthonba, csak akkor, ha olyan peciális igényei lennének, amikről én nem tudnék gondoskodni, vagy félteném a saját épségemet, mert rám támadna. Sajnos volt ilyen a környezetünkben, nagyon rossz volt látni az apukát, aki zokogva mesélte el, hogy a lányát, akit 18 évig nevelt és gondozott, kénytelen volt otthonba adni, mert hiába kapott gyógyszereket, többször is durván rájuk támadt, sőt, kést is rántott...

Biztosan nehéz lenne, de valószínűleg a személyes tapasztalat miatt nem rémülnék meg annyira a feladattól.