Ha szellemi fogyatékos gyereketek születne örökbe adnátok?

Dehogy is!

Egyrészt: nem fogadnák örökbe. Még az egészséges gyerekekre sincs mindig igény.

Másrészt: ki szerethetné nálunk jobban?

Az már más kérdés, hogy nyilván ahogy öregszünk, találnunk kellene valami megoldást, hogy valaki, valahol a halálunk után is gondoskodjon róla, de erre nem az örökbe adás a megoldás.

Erről egy történet jut eszembe, amit egy ismerősöm mesélt, aki betegápoló. Két családot ismert, ahol szellemileg fogyatékos gyerekek születtek. Az egyik családban csak sajnálkoztak rajta, nem tudtak vele mit kezdeni, és az a szerencsétlen fiú megmaradt nyálcsorgató csecsemő szintjén.

A másik család pedig direkt foglalkoztatta, járatta speciális iskolába, így az a srác egy viszonylag önálló életet tudott élni, volt valami munkája is, és tudott gondoskodni is magáról.

Velük is lehet foglalkozni és ők is fejleszthetőek, bár ehhez külön erő, külön odaadás kell.

Örökbe semmiképp, hiszen nem fogadnák örökbe.

Otthonba se szeretném adni. Ha anyagi helyzetem engedné, akkor én ápolnám és segítséget is igénybe vennék, ahogy öregszem.

De ha van valami jó intézmény, akkor talán. De annyira rosszat hallani, hogy bántják, verik, megalázzák, kihasználják őket.

én amint már elég nagy hozzá(tehát nem babaként) beadnám egy otthonba, őszintén a család is jobban járna , a gyerek is, mert az otthonban fejleszteni tudnák és legalább születhetne egy egészséges tesó. Önző dolog az igaz,de a családra rákényszeríteni ezt a terhet is szörnyen nagy önzőség. Ismerősöm mai napig otthon ápolja a gyerekét, eredmény:

lassan kamaszkorba lépő gyerek ha hisztis üt-vág, emiatt az egészséges testvére is kezd lelki sérült lenni, apuka aki eddig mindent megtette, meg már inkább az egészségessel foglalkozik, a feleségtől meg elhidegült amiért nem hagyja otthonba rakni a gyereket. Pedig ők voltak a világ legédesebb párja.