Mi volt az a legnagyobb csalódás, amit valaha a szüleiteknek okoztatok?

Amikor 15 évesen életemben először rágyújtottam egy cigire. A gond az volt, hogy a barátnőmmel a szobában gyújtottunk rá. A szüleim előtte előtte mentek el, és nem számítottam arra, hogy apám visszajön valamiért. Annyi időnk maradt, hogy a cigit hamutállal együtt az ágy alá toljam, és játsszam a hülyét, apám kérdésére, hogy "nem érzitek a füstszagot?"

Majd közölte, hogy kísérjük le az udvarra mert mutatni akar valamit. Lementünk, és ott is csak dumáltak a szüleim, így nem sok idő kellett, hogy apám felfigyeljen arra, hogy nagy füst jön ki a szobámból. A cigi miatt lángra kapott a pokrócom. Mire eloltotta apám a tűzet az ágyam is leégett félig. Na akkor hatalmasat csalódtak bennem. Egyébként Soha többé nem gyújtottam rá.

off:

#7: és azóta mi van veled? mármint felnőttként milyen életet élsz? tartod velük a kapcsolatot? mert azért ez elég csúnya dolog volt részükről...

Hát szó szerint nem okoztam csalódást

Minden szülő azt akarja, hogy a gyerek a legjobb legyen, minél többre vigye. Versenyekre kellett járnom , szünidőben tanulnom.

Persze nem okoztam csalódást, nem fogják soha ezt mondani. Plussz szeretnek.

De gyerek koromban mindig kritizlátak,azért hogy jobb legyek. tanulás ,öltözködés, házi munka. A nagyszülöknek vagy a szüleimnek valami soha nem volt jó.

Gyerek koromban amikor nagyrászállt apám a tanulásra , akkor volt olyan időszak amikor inkább aludtam amikor otthon volt, már ha hagyott.

Ezért leginkább a világ g leghülyébb, legcsúnyább, legtehetségtelenebb emberének éreztem magam a legtöbbször.

Már egészen kicsiként sem tűrtem, hogy megmondják nekem, mit tegyek. Kezdve a legapróbb dolgokkal, hogy mit egyek, igyak, hova üljek, mit vegyek fel. Cserébe mindent kontrollálni akartak. Nem vittek játszótérre, nem is engedtek, pedig az ablak alatt volt. Hát a lakásban lázadtam. Éjjel olvastam zseblámpa mellett, kicsempésztem a ruhákat, és suliban átöltöztem, ahogy nekem tetszett.

A baj az volt, hogy soha nem mondták meg, miért tegyek meg valamit, és nem értettem. Valójában legtöbbször nem is volt magyarázat, csak játékszer voltam nekik. A pontot az tette fel az I-re, hogy 15 évesen megléptem, miután a verések, a válás, a költözés kirobbantotta belőlem az utolsó csepp lázadást is.

Azóta anyám belátóbb lett szerencsére, bár jó viszonyunk soha nem lesz, de legalább emberi. Apámmal nem beszélek. Ő még évekkel később is próbált a távolból belém rúgni és beszólogatni (kevés szánalmasabb embert ismerek nála), de már csak röhögtem rajta.

Nagyanyám gyöpös nő, ő ezt még inkább mesteri szintre vitte. Ő azt mondta, és kész. Mikor nemet mondtam, lelki terror, sírás, ő nem ezt érdemli. Vele már nem beszélek, mert elviselhetetlen személyiséget fejlesztett ki öregapám halála után (akivel viszont mindig nagyon jól kijöttem, ő volt az, akire az érvek hatottak a legjobban).

Tulajdonképpen a teljes családom azt várta, hogy mindent pontosan úgy teszek, ahogy ők mondják. Ehhez képest a lehető legkevesebb dologban engedelmeskedtem. Ezt mai napig nem bocsájtotta meg egyikük sem.

A szüleim a racionalitás, az üzlet és profit világában élő újgazdag sznobok, magas és korlátolt elvárásokkal.

Nekem pedig volt képem beleszeretni egy művészbe. Egy fiúba. Fiúként.

kb mindig csak kihasználtak a srácok, hiába voltam én szerelmes, a szülők nem néztek semmibe.

ez később is csak annyiban változott, hogy nincs senkim, így nem tud senki átverni.

olvastam erről, valszeg gyerekkoromban rögzülhetett belém rossz párkapcsolati minta(szülők elválva) és annak a levét iszom, le se merem írni meddig.

Amikor nem egyetemre vettek fel, hanem csak főiskolába, apám fél évig nem szólt hozzám.

Amikor szakítottam az első nagy szerelmemmel (mert a srác uralkodni akart fölötten, már azt is meg akarta szabni, hogy hogyan öltözzem, ill. nélküle vagy anyám nélkül ne menjek ki a lakásból) akkor anyám teljesen kiakadt, hogy ezt hogy tehettem, mert szerinte ideális férj lett volna, én meg hülye voltam szerinte.