Vannak itt olyan emberek, akiknek a szülei megkövetelték azt, hogy jól tanuljon, vagy kitűnő legyen az átlaga? Hogyan befolyásolta ez a későbbi életeteket?

Hát így 35 évvel a hátam mögött nagyon örülök és hálás vagyok emiatt. Konkrétan most független mindentől, a bevételem havonta 7 számjegyű és nem is fizikai munkába szakadok meg napi 8 órában.

Ha anno nem " hajtottak " volna, nos akkor lehet örülnék ha a 6 számjegyű összeg meglenne egy hónapban...

Mondjuk úgy hogy az ötös alá már az volt hogy anya napokig emlegeti h nem tudok figyelni lusta vok meg ilyenek,a négyesnél már idegeskedek hogy le fog szidni mert ugye olyankor kiabal hogy milyen lusta vagyok meg hogy ha így folytatom nem lesz belőlem semmi meg majd takaríthatom a klotyókat,ha kettő négyesnél már fenyegetőzik hogy eltilt mindentől mer szerinte rossz hatással van ram.Néha már azt sem mondom el nekei hogy kivel mi van a suliba mert még a végén azzért mert a végén elkezd nekem papolni a mi ősszintén szólva zavar...Év végén kitünő lettem bár a tesi nem megy,az a pláne hogy egy másik lány is kitünő lett akinek nem megy a tesi,egész úton azt magyarázta hogy miért nem tudok olyam szorgalmas lenni....Mi az eredménye?Egész nyáron amikor már nincs otthon senki sírok!

Egyszer megvágtam magam de ősszintén szólva le se kulálta senki még a barátaimnak se tünt föl...

13\L

Tőlem általános iskolában apám kitűnőt várt el, mert ő is az volt anno 30 éve... Sohasem sikerült, volt, hogy lustaság miatt, volt, hogy más miatt, rossz jegy esetén meg ment a lelki terror. Aztán bekerültem egy elit gimibe,ami nem volt nekem megfelelő, óriásiak voltak a követelmények, de általában baromságokat kértek számon, ráadásul, meglehetősen bunkó osztályközösségem volt, ahol nem voltak hasonló érdeklődésű emberek. Szóval kissé talán depressziós lettem, a jegyeim pedig a béka feneke alá zuhantak, majdnem megbuktam. Gimit nagy nehezen elvégeztem. Az érettségi viszont kitűnő lett, mert intelligens, és művelt ember vagyok, és azt a tudást, ami nekem kellett és hasznos volt azt mindig elsajátítottam, hülyeséget viszont nem voltam hajlandó tanulni.

Aztán felvettek az orvosira, amit viszonylag könnyen elvégeztem. Most fogok munkába állni.

Apám magas elvárásai nem csak a tanulásban voltak magasak, sportban is maximumot kellett teljesítenem, ráadásul az ő imádott az olimpiai számhoz válástól fényévekre lévő szabadidősportjából, amiben egyébként nem vagyok tehetséges, az is plusz teher volt. Anyám, meg a versenytáncot erőltette, persze húgommal, mert az olyan cuki, csak púp volt a hátamon, mindezeken túl persze legyek példás magatartású, végezzek házimunkát és egyéb elvárások, persze minden amit csináltam kritizálva volt, milyen baromságot nézel a TV-ben, miért csinálod ezt, miért nem csinálod azt stb.

Hát meg is látszik rajtam mindez. Apámmal a kapcsolatom nem jó, még mindig gyerekként kezel, és szerintem ez akkor sem fog változni, ha saját fizetésem lesz. Lehetőségem lett volna közeli kórházban dolgozni, és itthon lakni, de direkt távolabbi helyre adtam be a jelentkezésem, hogy megszabaduljak tőle. A diplomámat egyébként nem sokra becsüli, szinte soha sem dicsért meg igazán, pedig neki csak főiskolai végzettsége van.

Összességében azt kell, hogy mondjam, hogy hiába a Dr. cím, egy önbizalomhiányos, gátlásos, szomorú, magányos ember lett belőlem, gyakran gondolok öngyilkosságra, most azért jobb egy kicsit, mert végre elkezdhetek dolgozni és többé-kevésbé megszabadulok apámtól. Normális párkapcsolatom még soha nem volt, ahhoz önbizalom kellene, az meg ugye nincs, ez is iszonyatos kín. Nagyon-nagyon frusztrált és magányos vagyok. Most, hogy elkezdek dolgozni gondolkodom, hogy elmegyek pszichológushoz, hátha egy szakember tud valamit javítani azon, amit a vadbarom apám 25 év alatt belém nevelt, hogy egy senki vagyok, és hátha kicsit jobb lesz az életem. A vicc az egészben az, hogy apám szerintem meg van róla győződve, hogy ő jó apa, mert mennyi mindenhova elvitt, valóban bejártam szinte teljes Magyarországot és fél Európát, meg mennyit foglalkozott velem és a húgommal. Ja. Csak közben olyan lelki sérüléseket okozott, amik soha nem fognak begyógyulni.

Szerencsére anyával jól kijövök, de ő mindig védi apámat, amikor panaszkodok neki apámról, azt mondja, hogy lehetne sokkal rosszabb is... háát nem tudom, én lehet, hogy jobban jártam volna egy olyan apával, aki sz.rik a fejemre, és otthagy egyedül anyámmal, mint ezzel a maximalista, emberrel, akinek soha semmi nem jó.

Hú, de rossz ilyeneket olvasni...

Én is orvosit végeztem (2-es válaszoló vagyok), igaz, hogy nem "időre", mert nagyon élveztem, hogy végre távol vagyok, jártam mindenfelé bulizni stb., de mivel tényleg ezt akartam, összekaptam magam. Volt persze pufogás otthon, de nem különösebben érdekelt már, melóztam hétvégente és nyáron, a kajára, szórakozásra megkerestem a pénzt.

Remélem, sikerül mindenkinek túllépni és megtalálni a boldogságot.