Vannak itt olyan emberek, akiknek a szülei megkövetelték azt, hogy jól tanuljon, vagy kitűnő legyen az átlaga? Hogyan befolyásolta ez a későbbi életeteket?

Nálunk az ötös természetes volt - értsd: nem jár érte dicséret, hiszen ez az alap -, négyesért már finom lecseszés és magyarázat követelése ("hogyhogy csak négyes?") volt a jellemző. Más szóba se jöhetett..-) Annyira nem izgatott a dolog, mert könnyen tanultam, a pozitív visszajelzés hiányzott. Egyetemre jó messzire mentem, ott aztán belecsaptam a lecsóba, és mindent bepótoltam, ami kimaradt:-)

Annyiban befolyásolt, hogy eleinte nehezen fogadtam el a saját gyerekeimtől a rosszabb jegyeket, és folyamatosan emlékeztetem magam, hogy dicsérni, dicsérni! Egyebekben szerintem nem, elvárás nélkül is hasonlóképpen teljesítettem volna, és nagyjából ugyanezt az utat járom be.

Nálam sajnos elég rossz következményei lettek. Általános suliban, gimiben kb. rabszolgahajcsár üzemmód volt itthon. Egy hármas dolgozatért már vertek, üvöltöztek, folyton sulykolták belém, hogyha nem vagyok ötös, már beleszürkülök az átlagba meg csalódást okozok nekik. Ha nem azonnal kezdtem el tanulni, hanem szerettem volna egy sorozatrészt megnézni a tévében, már vertek, volt, hogy telefonkönyvvel úgy elvert apám a karomon, hogy nyáron hosszúujjúban kellett iskolába mennem. Közben meg ugyan nem voltam nagyon béna reáltárgyakból, de a fizikát egyáltalán nem értettem. Nem egy olyan alkalom volt, hogy gyakorlás, tanulás közben elbőgtem magam, mert nem akart a fejembe menni, de én meg akartam felelni nekik. A haver-kezdeményeimet mind elmarták mellőlem, egyeseket azért, mert nem voltak ötös tanulók, és jajj, rossz társaság. Ja és folyton sértegettek a súlyom meg a kinézetem miatt, és azt sulykolták belém, hogy senki leszek, ha a rondaságom mellé nem leszek "okos" (azaz színjeles).

Biztos van olyan, aki ezzel egyetért, és erős személyiség, az bírja. Én kiégtem érettségi utánra. Beleuntam, hogy folyton csak tanultam, tanultam, tanultam, semmi szabadidő, semmi kikapcsolódás, nem volt életem... így egy időben elég nihilista lettem... a teljesítménykényszer nem veszett ki belőlem, helyette a határidőkre nem figyeltem oda tudat alatt, tudatosan, ki tudja. Azóta sikerült talpra állnom, de 2 évet elvesztegettem az életemből (jó, tulajdonképpen az egyikben dolgoztam, a másikban meg azért képeztem magam meg szakdolgoztam, szóval nem a babérjaimon ültem teljesen, de örülnék, ha 2 évvel ezelőtt végeztem volna a 2 diplomámmal, minthogy most, 26 évesen)... elköltözni nem tudtam, mert nem engedtek még 19-20 évesen sem elköltözni (persze, most már tudom, hogy hülye voltam, és el kellett volna mennem, de eszembe sem jutott, hogy 18 év felett azt teszek, amit akarok, annyira elnyomtak), pedig lett volna ingatlan is, közben meg fel kellett élni a pénzem... persze, ez vastagon az én hibám is, de nyilván máshogy alakult volna az életem, ha nem törtek volna össze lelkileg.

Én már egy négyesért napokig hallgattam, hogy takarítónő leszek, ha az akarok lenni akkor nyugodtan hagyjam abba a tanulást. Imádtam olvasni, de elvették a könyveimet, mert amíg olvastam nem tanultam. Ha azt mertem mondani, hogy kész vagyok, akkor egyből megvolt a válasz: tanulj angolt/németet, azzal soha nem vagy kész. Nem mehettem sehová, alig egy-két barátom volt. Amikor egyetem helyett csak főiskolába vettek fel, apám fél évig nem szólt hozzám.

Az életemet hogyan befolyásolta? Sikerült kinevelniük egy majdnem színjeles, de életre totál alkalmatlan embert: a sok lecseszés miatt az önbizalmam nulla volt, évekig tartott mire úgy-ahogy összeszedtem magam. De pl. egy állásinterjún

Véletlen elküldtem

Egy állásinterjún a mai napig leblokkolok.

Van egy kislányom, még pici, de csak annyit szeretnék, hogy talpraesett felnőtt legyen belőle.

Ilyen kérdéseket és válaszokat olvasva mindig rájövök mennyire szerencsés vagyok. Alsóban elvárás volt a kitűnő tanulás, de már akkor sem lehetett kisajtolni belőlem. Anyuék próbáltak motiválni, pl. egy 5-ös 50 forint, de ez nem tartott sokáig. Hol azért, mert nem voltam hajlandó ezért sem jobban tanulni, hol azért, mert ígéretük ellenére, ha 5-öst kaptam sem jött az 50-es... :D Megelégeltük kölcsönösen.

Aztán valahogy ez átfordult. Utáltam iskolába járni és tanulni, sosem voltam kiemelkedően jó semmiből, de rossz sem. 1-1 hármas mindig becsúszott, a többi 4-es 5-ös, de sosem tépték le a fejem, megúsztam egy ejjnyével.

Egyetemre mentem, alap és mesterképzés után azonnal elhelyezkedtem, jó állásom lett, középvezetői pozícióban, amit nagyon élvezek, mert nem kötelességnek élem meg, hanem kedvtelésnek. Élvezem a felelősséget és azt, hogy érzem, hogy rengeteg tanulni valóm van még mindig. Hogy én irányítok, az embereim még is "szeretnek" és eleget tesznek a kéréseimnek.

Persze voltak nehézségeim és lesznek is. Párkapcsolati téren egy nulla vagyok, még is sikeres és szerencsés fiatalnak érzem magam, illetve meggyőződésem, hogy az, hogy rátaláltam a szakmámra nagyban köszönhető (a sors mellett) a szüleim hozzáállásának is. Ha jobban erőltetik, valószínű az ellenálló oldalam erősödött volna ki, így pedig azt vallom, hogy igenis hatalmas szerepe van a családi mintának az ember életében. Attól hogy valaki nem végzett egyetemet, emberileg nem lesz kevesebb, mint az, akit a családja végig rugdosott valami kényszer szakon.