Akinek pedagógus egyik vagy mindkét szülője, annak milyen gyerekkora volt?

Az én anyukám is pedagógus, de teljesen más, mint a tiéd, szakmailag viszont kiváló. Ugyanakkor iszonyatosan nagyot csalódott a szakmában, és azt mondta, hogy még az unokája sem lehet pedagógus.

Illetve én általános iskolába "saját suliba" jártam, anyukám sose tanított, de a gyerekek közül többen pont emiatt nem kedveltek és gúnyoltak, mert anyukám ott tanított, illetve az elsős-másodikos tanítónénim szívatta a kollégái gyerekeit.

Nekem is anyukám tanár. Általánosban mindkét tárgyából tanított, sőt nem sokon múlott, hogy az ofőnk is ő legyen. Szerencsétlen helyzet volt, de mit lehetett volna tenni egy falusi kis iskolában? Persze ment a susmus, hogy otthon biztos megbeszéljük a dogakéréseket előre meg ilyenek, de anyum hamar lerendezte ezeket. A suliban, főleg órákon pontosan ugyanúgy bánt és beszélt velem, mint bármelyik diákkal, én is magáztam és tanárnőnek szólítottam, otthon viszont sokkal szigorúbb volt. Kőkemények voltak az elvárásai velem meg a testvéremmel szemben is, nem volt elég még az ötös sem, hanem max pontosnak is kellett lennie. És ha nem az lett, akkor rögtön miért nem maxpontos, mit rontottam el, miért nem ment jobban? Négyes? Legalább egy délutános veszekedés. Hármas? Világvége. Kettes -- haza se merjek menni. (Jó, ez már nagyon ritka volt, de a matek és a kémia nekem ritkán ment hármas-négyesnél jobban, pedig szakkörre is jártam pont azért, hogy még többet gyakorolhassak, sőt az illető szaktanárok néha még külön is foglalkoztak velem.) Mivel ő gyakran a tanáriban már előbb megtudta a dolgozatom eredményét, mint én, nem sok esélyem maradt. Volt olyan is, hogy szünetben már indult, hogy nekem essen, talán meg is vert volna, de ofő elébe állt, hogy "Nem bántod!"

Ha valamelyik szaktárgyból nem mentem versenyre (kivéve matek és kémia), halálos sértődési jelenet és hisztéria volt.

És az egészben az a vicc, hogy míg más gyerekek esetében maximálisan megértő volt, hogy "nehéz neki otthon, most váltak el a szülei" stb., szerették is a gyerekek, "jó tanár", "szigorú, de igazságos" -- nekünk nem volt kegyelem. Amikor ők váltak el apámmal, természetesen nagyon megviselt, meredeken zuhantak a jegyeim, emlékszem, akkor minden nap megvert. Egy alkalommal azért, mert a fodrász néni (egyik osztálytársam anyukája) azt mondta neki, hogy biztos megviselt engem a válás, azért vagyok ilyen, és anyám meg nekem esett, és jól megtépett, hogy én ezt hogy képzelem.(?!)

De kifelé meg annyira tökéletesen mást mutat, hogy soha senki nem hitt nekünk. "Ő csak jót akar nektek", voltunk mindig lerendezve.

(Megjegyzem, sem a testvéremnek, se nekem nem sikerült aztán az életünk. Tesóm még pszichiátriára is került, és míg a falubeliek mindig jöttek látogatni, küldtek neki mindenfélét, folyton kérdezték, hogy van, kell-e segíteni, anyám csak mártírkodni tudott, meg előadta a hattyú halálát, hogy neki most milyen rossz, meg nehéz. Viszont amikor a pszichiáter beszélni akart vele is tesómmal kapcsolatban, adott neki 40.000 Ft-ot és menekült, majd nekem rinyált, hogy már milyen sokba van tesóm kezelése.)

Általános után természetesen csakis budapesti elit gimnáziumba mehettünk tovább, nem volt apelláta, holott én jobb szerettem volna a közeli városban továbbtanulni. Ahova kerültem, abszolút nem volt nekem való, elvégeztem ugyan becsülettel, de hátralevő életemben nem fogom már kiheverni azokat az éveket, úgy megviselt. (Akkor már nem vert, de a jegyeim miatt néha akkor is hisztizett, sőt amikor második helyezést értem el egy országos középiskolai tanulmányi versenyen, egész hétvégére szóló hisztit rendezett, hogy miért csak második?!) Aztán elit gimi ide vagy oda, az egyetemen már nem tudtam helytállni utána. Azóta is csak küszködöm, éppúgy, mint tesóm.

Komolyan nem értem, hogy lehet ilyen egy szülő, mint a hármasé. Mért csak a saját érdekeit tartja szem előtt, a saját gyerekével mért nem törődik?

Ennél már csak az a jobb, amikor egy olyan szülő, aki soha nem volt jó tanuló, az kötelezi a gyereket arra, hogy kitűnő legyen, hajszolja.

3-as vagyok.

Nem szívesen válaszolok ezekre a kérdésekre, mert igazán nincs mivel dicsekednem. Mint mondtam, azóta is csak küszködöm. Az egyetemen elvégeztem az egyik szakomat, 1 évvel túlcsúszva a képzési időn, viszont a másikat végül nem tudtam elvégezni azóta sem. Majd' két évig nem volt munkám, addig takarítani meg idős nénit gondozni jártam, hogy legyen pénz, meg biciklivel közlekedtem, mert nem tudtam volna a tömegközlekedést megfizetni. Aztán több cégnél dolgoztam alja munkakörben (de ennek is örültem), volt, amelyik megszűnt, a többinél meg csak a próbaidőt tudtam kiszolgálni, aztán kitettek, holott nagyin igyekeztem. Most megint több hónapja nincs munkám, lett viszont időközben egy betegségem, ami nem gyógyítható, igaz, nem is halálos, csak éppen egyre több fájdalommal jár, egyre nehezebben tudok mozogni. Párkapcsolatom 29 éves koromig egyáltalán nem volt, ami már önmagában is több mint gáz, de az az igazság, hogy nem is akartam, mert úgy gondoltam, hogy nekem ilyen előzmények után nem kell család, köszönöm, elég volt belőle. Most együtt élek a kedvesemmel, de nem tudom, ebből is mi lesz -- ő nagyon akarna gyereket, én viszont a hátam közepére se kívánom. Egyszerűen nem érzek magamban erőt hozzá. Igazából ez az egyik legnagyobb bajom: egyszerűen úgy érzem, belefáradtam az életbe, hiába küzdök, csak kimerülök, de eredménye az nincs.

Viszont ha ennek a kapcsolatnak vége, többé senkinek nem fogok kelleni, az biztos.

Mivel nem tudok semmit sem felmutatni, egyre inkább kerülöm az embereket, mert ezek miatt mindenki csak elítél. Hát ennyi.

30/N

Nagyon szerencsés az első két válaszoló, a legtöbb ismerősöm, akinek pedagódus az egyik szülője, hasonlóan járt, mint a 3-as, és én is.

Iszonyatosan szomorúan látom, hogy ezeket az embereket gyerekek közé engedik, ráadásul tanárként, egyfajta "példaképként". A legtöbbjük értékrendje torz, és olyan elvárásaik vannak, amit maguk sem tudtak teljesíteni - lehet, hogy pont ezért. Valamiért ezek az emberek a legjobbak kiemelkedően a képmutatásban: sok példát fel tudnék hozni, amikor még a tanár kollégák is azt hitték, minden rendben, pedig itthon mindennapos volt a lelki, vagy fizikai erőszak, köztük a saját anyámét is. Teljesen másképp viselkednek emberek előtt a gyerekeikkel is, és a négy fal között. Az élet más területein is az osztályteremben érzik magukat, mindig azt gondolják, ők mindent jobban tudnak. Pontosan emiatt nem is veszik észre, hogy tönkreteszik a saját gyerekeik életét, személyiségét.

Olyan jó szülők, és főleg tanárok, mint az 1-2-es válaszolóé, nagyon kevesen vannak. Én azt tapasztaltam, hogy a pedagódus anyukák nevelik az egyik legrosszabbul a gyerekeiket, viszont láttam már nem egy könyvelőt, vagy bolti eladót (sőt, munkanélkülit!!), akik olyan családias hangulatot teremtenek otthon, és olyan jó viszonyban vannak a gyerekeikkel, hogy sokszor nagyon meghatódom, amikor átmegyek, vagy erre gondolok. Anyám több (mester)diplomás tanár, de mivel nekem ilyen családban soha nem volt részem, barátnőnek is szívesebben választok egy egyszerű lányt :)

21/F

Tőlem is sokat követeltek a szüleim, de nem azért, mert anyukám pedagógus, hanem nekik ez volt az alap, anyai nagyanyám igazi maximalista, és miatta anyuban is ott van ez a teljesítménykényszer, illetve a szüleim nagyon jó tanulók voltak gyerekként, és ezt tőlünk is elvárták, úgyhogy nekem is rossz érzés volt 4-esnél rosszabb jeggyel hazamenni, én akkor kaptam zsebpénzt, ha 5-öst kaptam (200Ft-ot), 4-esnél rosszabbra meg vissza kellett adni (3-asnál 100Ft-ot, 2-esnél 200Ft-ot, 1-esnél 300Ft-ot), a 4-es semleges jegy volt, ez apám biznisze volt 3. osztályos koromtól.

Az, hogy anyukám pedagógus, igazából az iskolai életemre nyomta rá a bélyegét, nem a családon belülire, de ha nem saját iskolába visznek, már nem lettem volna olyan mértékben "tanárgyerek", és nem néztek volna annyira levegőnek a társaim, és lehet, hogy nem paráztam volna az elsős-másodikos tanítónénimtől.

Első válaszoló voltam.