Van itt olyan felnőtt akinek szörnyű gyerekkora volt? Ha igen milyen hatással van rád? Meglátszódik egy felnőttön?

Igen, van.

A bántalmazás pedig mindig látszik, csak oda kell figyelni a finom jelekre.

Inkább azt kérdezd, hogy ismer-e valaki ilyen embert, és lát e rajta ,,károsodást"? Sokan felnőttként nem ismerik el,hogy gyerekkorukban kaptak egy gellert, azért zizzentek.

Én ismerek egyet például, nagyon súlyosan látszik rajta, mégsem látná be sosem.

Nekem alkoholista volt az apám. Igaz, nem vert minket, de minden este cirkuszolt.

Ketten vagyunk testvérek, de nem lett egyikünk sem lelkibeteg. Ezt inkább ma bebeszélik maguknak az emberek.

Mindketten sikeresek voltunk a munkákban, és a házasságunk is jó.

Senki nem látja rajtunk, hogy nem volt boldog gyerekkorunk.

15 éves koromig apám naponta megvert. Alkoholista volt, az agresszív fajtából. Mivel anyám este későn járt haza a munkából, a bátyám meg simán le tudott lépni, én maradtam apámmal otthon. Nem látszódott meg rajtam, arra azért vigyázott, így nem is tudta meg senki. Sokszor azt sem tudtam, miért kapok ki... Pokoli volt.

Ennek ellenére normális életet élek, férjhez mentem, rendezett körülmények között élünk, és egyáltalán nem félek a férfiaktól. Természetesen azért az alkoholistákat elkerülöm, volt okom megundorodni tőlük.

Engem nagyon súlyosan bántalmaztak, nőként leginkább anyámtól szenvedtem el a bántalmazásokat, csecsemőként és koragyerekként, de folytatólagosan tovább is. Apám erre csak rásegített. Nagyon-nagyon durva bántalmazásokat szenvedtem el, nem csak egy-két pofont.

Jelenleg pszichiáter kezel (traumafeldolgozás), mert bár annyi erőm volt, hogy kiszakítsam magam a szörnyű családból, és lediplomázzak, a mély gyerekkori sebek 25 éves koromra szétszabdaltak teljesen és munkaképtelenné tettek. Ha nem kerültem volna szakember-kézre, ma már nem élnék.

Rajtam sem látszott semmi, mert nem látszhatott: mindig viselkednem kellett, mint minden áldozatnak. De azért voltak jelek, amikre ha odafigyeltek volna IDŐBEN, sok-sok szenvedéstől megkímélhettek volna.

Nekem nem volt rossz gyerekkorom. Csak az volt a rossz, hogy anyum nem tudott elfogadni engem olyannak, amilyen vagyok. Sokszor összehasonlított engem más emberekkel, pl. az a kislány olyan szép! Úgy öltözködik, mint egy igazi nő. Te miért hordasz ilyen szép ruhákat?

Ugyanis fiús voltam. Gyűlöltem a nőies dolgokat, mint a körömlakk, a smink, a fülbevalók, szoknya, stb.

Nem voltam problémás gyerek. Jó tanuló voltam, de ő sokat várt el tőlem.

3 éve volt az egyik unokanővéremnek az esküvője. Ott is olyan dolgokat kérdezett tőlem, hogy miért van az, hogy ő férjhez ment, én meg nem? Lesz valaha szép esküvői ruhám? stb.

Eléggé rosszul esett nekem, hogy ilyen dolgokat mondott nekem, de az apám mindig azzal vigasztalt meg engem, hogy ne figyeljek rá, mert szerinte irigykedik.

Tavaly meg az unokanővérem kislányával hasonlított össze engem. Az unokanővérem azzal védett meg engem, hogy lehet ilyen az anyukám. Kérdezte tőle, hogy szeret-e egyáltalán engem? Ha igen, miért kell megbántania a lelkemet ilyen szavakkal? Azt is mondta, hogy szerinte az anyukámnak szüksége van pszichológusra. Ha nem fogadja el a segítséget, akkor nem érdemli meg, hogy valaha nagymama lesz, mert a saját unokáját is össze fogja majd hasonlítani.

Érdekes módon ez megváltoztatta az anyukámat. azóta soha többet nem hasonlított össze engem senkivel.

Bár nagyon bántóak voltak a szavai, mégis normális ember lett belőlem, talán az apám miatt van.

Hogyan látszik ez egy emberen? Elég könnyen szerintem, persze első ránézésre nem,de egy kisebb beszélgetés után könnyen rá lehet jönni, hogy kinek voltak gyerekkorában problémái.

Rajtam is meglátszik, persze a külvilágnak nagyon durván megjátszom magam, pedig ... elég egyértelmű , hogy súlyos lelki gondjaim vannak. Talán, ha elvittek volna egy pszichiáterhez a szüleim akkor annyi dolog nem történt volna meg velem.Még mikor sokkal fiatalabb voltam, egy tanár javasolta nekik , hogy küldjenek dokihoz mire ők letudták annyival, hogy én ilyen vagyok..

Nekem apukám teljesen idegbeteg volt ,ezért szegény anyukámmal aki hihetetlenül jóra való mindig üvöltött, bántotta szavakkal ,később két tesómat verte , ritkán engem is vert, minden tettükért , vagy csak úgy üvöltözött és bántott. Később ez abba maradt , de jött egy új "szörny" a nővérem személyében , aki ha megszólaltam mindig rám kontrázott nem hagyta hogy beszéljek, lelkileg bántott szörnyen, testileg is bántott néha. Aztán megnőttem, és borzasztóan zárkózott lettem főleg, hogy rohadt rondán néztem ki. Gyerekek is bántottak. Azóta foglalkoztam a külsőmmel és érdekes nagyon szépnek ktartanak. Mondanon sem kell, hogy a barátomnak sosem hiszem el, és játszom azt ,hogy mekkora laza vagyok ,de a barátommal a kapcsoaltom azért megy tönkre mert nem tudok kommunikálni, mert félek beszélni tele vagyok gátlásokkal...pokol