Rossz ember vagyok amiért egyre nehezebben viselem a szüleimmel való együttélést?

Szüleimmel lakom egy 50 nm-es lakásban, van saját szobám ahová elvonulhatok, de mégis ez már kezd kevés lenni. Úgy érzem rég kinőttem már a gyerekszobát, egyre nehezebben alkalmazkodom a szüleim életviteléhez, a szokásaikhoz. Nincs velük semmi gond, nem szoktunk különösebben veszekedni, egyszerűen csak úgy vagyok velük, hogy jobb lenne távolabbról szeretni őket, mert már megfojt a jelenlétük. Pár apró példa: Anya napi 24 órában itthon van, figyelemmel kíséri minden lépésemet, ha kimegyek a konyhára rögtön kérdezősködik, hogy mit eszek, mit iszok, miért nem alszok még, mit csinálok a szobámban...Apa több műszakban dolgozik ezért mindig tekintettel kell lenni rá hogy nappal alszik, vagy hogy éjjel készülődik. Van egy 5 és fél éves kapcsolatom, de nagyon ritkán hívhatom fel ide a páromat, mert szüleimet zavarja, hogy ilyen kis lakásban kerülgetniük kell mégegy embert, pedig nem napokra akarna idejönni, hanem csak néha egy szombat vasárnapot együtt tölteni. Amúgy kedvelik, nem a személyével van gondjuk. Mi alkalmazkodunk ehhez, sokat randizunk az autóban, vagy télen náluk, de belül akkoris egyre kevésbé tudom tolerálni. Szeretnék a magam ura lenni, akkor és azt főzni amit én szeretek, akkor menni tusolni amikor nekem jól esik, egy szál bugyiban mászkálni a nagy hőségben, a saját módszeremmel kitakarítani a fürdőt, ezer apró példát lehetne sorolni. Nyáron el szoktak menni 3 hétre nyaralni, olyankor érzem jól magam itthon, élhetem a saját életemet, olyankor barátom is itt lakik. Nyilván elsődleges célom elköltözni a párommal, de ezt nem ész nélkül akarom. Nagyon nehéz, mert én keveset keresek, az ő fizetése pedig változó, ahogy sikerül a hónap éppen. Albérlet árak is eléggé az egekben vannak. Szóval gyűjtögetünk, tervezgetünk, hogy nemsokára megpróbáljuk az együtt élést. De ezt az ötletet szüleim konkrétan kiröhögik, hogy ezt gyorsan felejtsem el, mert akkor majd megtudom a magyarok Istenét, nem lesz jóvilágom többet. És hogy nem is értik minek akarnék elköltözni, biztos nem szeretem őket, milyen hálátlan ember vagyok, és hogy jól gondoljam meg, mert ha kilépek ezen az ajtón akkor ide többet nem jöhetek vissza. Ez a hozzáálásuk tart vissza az egésztől, hiszen tudom hogy a mi anyagi helyzetünk mellett ez bekövetkezhet, hogy haza kell költöznünk, de nekem nem lenne hová mennem. Nem értem miért nem támogatják az ötletet. Az lenne normális ha azt mondanák, hogy menj csak próbáld meg hiszen ez az élet rendje, de ha baj lenne ránk számíthatsz. Ehelyett ők azt hajtogatják, hogy nem szeretem őket, de komolyan nem értem ez hogy függ össze.