Miért ilyen a betegségemmel szemben?

A leírásodban sehol sem mondta édesanyád, hogy te bármiben is hibás lennél!

Van a családomban pánikbeteg és mániákus depressziós (édesanyám és nővérem is ilyen) és tudod, az ő példájukon látom, hogy valóban elsősorban az egyén az, aki ez ellen tehet. Ez nem azt jelenti, hogy te vagy a hibás (mielőtt kiforgatnád a szavaimat), hanem azt jelenti, hogy ha csak ülsz otthon és sajnáltatod magad, akkor nem fogsz előre lépni. Igenis elsősorban neked kell tenned valamit, hobbit találni, amivel rendszeresen foglalkozhatsz, örömödet lelni valamiben, lekötni magad. Ebben a pszichológus nem tud segíteni, ő csak meghallgat, tanácsokat ad, de neked kell megcsinálnod. Ha pedig ennyire nem vagytok jóban, akkor lehet tényleg el kéne költöznöd, mondjuk ha annyira pánikbeteg vagy, akkor nem tudom kinek a segítségére számíthatnál, édesanyám mellett mindig kell valaki, aki ott van, ha rosszul lesz...

Btw: már maga a megfogalmazási stílusod is olyan pesszimista és lehangolt, hogy bármiben tudok fogadni, hogy te valóban nem vagy hajlandó a kisujjadat sem mozdítani, hanem várod, hogy (pl itt is vad idegen emberek) sajnáljanak téged. Az írásod ezt tükrözi.

Igaza is van, meg nem is.

Nyilván te kellesz ahhoz, hogy változz, gyógyulj. Persze segítséggel. De rajtad múlik nagy részben. Ha te nem teszed oda magad, akkor lehet akármilyen jó pszichológus, nem fog tudni segíteni.

Talán anyukádnak sem volt olyan könnyű a alkoholista apád mellett. Talán szeretném már elfelejteni a múltat. És így nem tudja, hogy ha te mindig felhozod.

Persze, aki nincs ilyen helyzetben, mint te, azt nem is tudja teljesen átérezni. Ezért könnyen mondja, hogy nem is vagy beteg, csak elhagyod magad, stb.

Szerintem fontos feldolgozni a múltban történteket, de nem lehet mindig a múltban élni és a múltat okolni mindenért. Tovább kell lépni. Járj továbbra is pszichológushoz és remélem, tud majd segíteni, hogy jobban legyél.

Vannak olyanok akikre csak rá kell nézni, és látni hogy mentálisan nem komplettek, de sokszor csak az élettől kapott rossz lapok miatt viselkedik valaki nem teljesen normálisan.

Lehet hogy tényleg bátyádnak van igaza, és nem vagy mentálisan beteg, csak kivagy attól, hogy nem jól alakultak a dolgaid mostanában, korábban pedig szereztél sok rossz tapasztalatot.

Egy alapvetően normális embert is meg tud viselni durván az, ha dolgai hirtelen rosszra fordulnak. Pl. nekem ilyen negatív élményem volt 14 éve féléves munkanélküliségem, úgy hogy előtte 1 évet, rögtön egyetem után, elég jól fizető multinál dolgoztam. Az hogy koromhoz képest karrierben is sikeres voltam, eléggé meghatározta akkori addigi önértékelésem, amit a munkanélküliség hirtelen borított.

Saját történetemet tovább nem ragozva, gondolj bele abba, ha hirtelen megszűnnének az anyagi gondjaid, lenne egy társad, olyan elfoglaltságod ami boldoggá tesz (legyen az munka, tanulás, vagy gyermeknevelés), akkor is éreznél-e magadban mentális problémát. Ha nem akkor normális vagy, csak kivagy a mostani helyzetedtől. Minden normális embert megvisel az, ha nem jól mennek az ügyei.

Problémáid megoldásában lehet hogy segíthet egy kis lelki tréning, nem feltétlenül pszichológus/pszichiáter, hanem csak egy olyan ember, akinek van tekintélye előtted, hajt egy kicsit, hogy lépésről-lépésre tűzzél ki megvalósítható célokat, és kicsit noszogat, ha leülnél.

38F

Ez a fantasztikusan őszinte, megmondós anya hol volt, amikor bántalmaztak gyerekkorodban? Már bocsánat, de ezért nem te, hanem inkább ő tehető felelőssé.

Szerintem tényleg el kéne költöznöd. Felejteni is könnyebb új környezetben, és nem kéne ezt sem napi szinten hallgatnod.

anyád nem hibáztat, csak azt mondta hagyd abba a rinyálást és kezdj el élni, mert ha állandóan felhozod a múltat akkor a doki fejen is állhat nem tud neked segíteni. Én apám is bántott engem nem keveset,de banyek élni kell tovább az elején tényleg sajnálni való a dolog, de ha idővel nem lépsz túl a dolgon akkor szánalmasság válsz. És mit csináljon anyukád? ugyan miben tudna segíteni? Semmiben!

Ezt csak te tudod lerendezni magadban, neked kell meggyógyulnod, senki nem tud ezen segíteni ha te nem akarod igazán.

Én is szorongásos pánikbeteg vagyok és depressziós.

Ne haragudj, de részben igazat kell adnom anyukádnak. Kell az orvosi segítség mindenképp, de a gyógyulás oroszlánrésze a mi kezünkben van. Akár a hajunknál fogva is ki kell magunkat rángatni abból, hogy a múlton rágódjunk, egy helyben topogjunk. Akkor is, ha az elején szinte lehetetlennek tűnik.

Kedves kérdező!

Át tudom érezni a helyzetedet, bár pánikbetegségnél és szorongásnál durvább mentális betegségem sosem volt szerencsére. Elég érzékeny kis művészlélekkel áldott meg a sors, ezzel szemben kaptam egy olyan édesanyát aki a jég hátán is megél, kibeszéli a gyerekeit (nem túlzok!) szinte mindent a logikus gondolkodásra épít, s szintén csak azzal van megáldva, hogy a problémákat saját magunknak kell rendbe tenni. Nos igaza van neki és, a te édesanyádnak is és a többi válaszolónak is ebben, bár szerintem ezt te magad is így látod. Hiszen nem azon vagy felháborodva, hogy ezt hajtogatja az édesanyád, hanem azon, hogy nem segít benne, nem támogat, csak bűntudatot kelt. Egy eleve megtört lélek, aki gondokkal, depresszióval és önbizalomhiánnyal küzd (márpedig aki érzi, hogy "nem normális" az küzd vele) éppen nem azt szeretné, ha kioktatná a saját anyja. Valószínűleg azon az elven van, hogy a cseszegetéssel majd ösztönöz téged. Hogy a haragod majd erőt ad neked, és a saját lábadra állsz. Még maga előtt sem vallja be, mennyire tehetetlen. Képtelen segíteni neked, egyszerűen nyűg neki ez az egész. Ettől még szeret, de valószínűleg a fél karját odaadná, ha "normális" gyereke lenne. És kizárólag téged próbál hibáztatni azért, ahogy az életed alakult, hiszen ha ez nem így lenne, akkor úgymond testvéred is "kattant" lenne és ő is. Valószínűleg ez az elmélet. Nyugodtan le lehet pontozni, be lehet szólni, de sajnos aki ilyesmit él át, az tudja csak igazán, miről beszélek. Édesanyáddal akkor lesz jobb a kapcsolatod, ha valóban elköltözöl, mert így mindketten kiszabadulhattok a feszültség alól, amit egymás állandó jelenléte okot. Amióta én így tettem, a kapcsolatom vele jobb. Néha, amikor meglátogatom még mindig előkerül a régi nóta, de alapvetően már nem az egymással szembeni ellenállás határozza meg a mindennapjainkat. Nem kell elfogadnod, de be kell látnod, ő ilyen természetű. Nem tud mit kezdeni az olyan emberekkel, akiknek extra törődésre van szükségük, teljesen meg van lőve, emiatt ideges, mert tudja, hogy nem végzi jól a dolgát és ezt az egészet rád zúdítja kritizálás formájában. Ha ezt ilyen oldalról kezded el vizsgálni, a vele szembeni haragod enyhülni fog és kevésbé fogsz értetlenül állni azelőtt, miért ilyen kegyetlen veled. Azt javaslom, keresd az olyan emberek társaságát akik hasonló cipőben járnak, mert ha csak "egészséges" emberekkel veszed körül magadat mindig ki fogsz lógni a sorból. Mindig kevesebbnek fogod érezni magadat, betegebbnek, értéktelenebbnek. És mindaddig le fognak tudni gyűrni édesanyád szavai. Egy időre hagyd a francba azokat az embereket, akik furának bélyegeznek, mert így nehéz lesz a gyógyulás. Ha belegondolsz egy-egy terápiás csoport (szenvedélybetegeknek) is ezen az elven alapul. Hogy érezd, nem vagy egyedül és az a sok első ránézésre normálisnak tűnő ember mint "beteg". Ez bátorságot, önbizalmat adhat. Ha édesanyáddal később leültök beszélgetni, kerüld ezt a témát. Te egy változáson fogsz átmenni, megváltozik majd a gondolkodásod, de az övé ugyanaz marad. (Hacsak valami csoda folytán nem jut olyan élethelyzetbe, ami miatt kénytelen átszellemülni). Ez egy örökös meddő vita lenne köztetek. Ha jobbra fordulnak tehát a dolgaid, és találkoztok, olyan témákról kezdj el beszélni vele, amik az erősségeidet és elért sikereidet emelik ki. Ha egy idő után azt látja majd, hogy a gyereke újra "normális" akkor lekezd majd úgy kezelni. Neked rengeteg erőfeszítésedbe fog ugyan telni, hogy megtartsd magadban milyen rögös úton, milyen nagy kitartással jutottál el oda ahová, de ne beszélj róla, mert továbbra sem értené meg, mivel nem ő ment keresztül rajta. Őt a végeredmény fogja érdekelni, nem a folyamat. Így próbál menekülni a saját lelkiismerete elől. És ha te ezt tudod, már megérted, hogy az ő problémája bizonyos mértékben még nagyobb a tiédnél is. És akkor meg fogsz tudni bocsájtani neki!