Miért nem engedik, hogy sírjak?

Hany éves vagy? Azt nem írtad.

Néha sírni is kell,néha a "nagy erős férfiak" is sírnak SŐT! nem szégyen sírni,SŐT a Jó Isten is azt mondta: A nőknek megengedett bárhol bármikor sírni,ők így adják le a feszültséget. A férfiak pedig ne mutassák ki ha fáj valami. Lany vagy ha jól értettem. Sírj ha sírni szeretnél,én is szoktam,miért ne? Ha túl sok a lelki fájdalom akkor pedig főleg. És ha fizikai? zokogok konkrétan :DDDDDDDDDDDDD sokat sírok,sírtam és nem vagyok egy puhány "kisjányka"

A puhányság és a sírás nem függ össze.

Legalábbis a családomban én dolgoztam fel legjobban a hozzátartozók halálát, mert kisírtam magam. Anya, a húgom, mind visszatartják, nem beszélnek róla... szerintem egészségtelen, aki nem sír. Mármint lelkileg biztos nem jó, hogy nem tudod leadni a feszültséget.

Önkéntelen - nálam minden sírás önkéntelen. Ha tudnék akarattal sírni, színésznő lennék.

Ez olyan, mint a bátorság és a félelem. Nem az a bátor, aki nem fél, hanem aki ennek ellenére cselekszik.

Nem az a kemény, aki nem sír, hanem az, aki bár sír, megteszi, amit kell.

Egy időben én is szégyelltem, gyengeségnek tartottam a sírást (lány vagyok) pedig engem nem szekáltak érte. Még mikor egyedül voltam sem engedélyeztem magamnak egy könnycseppet se. Iszonyú erőfeszítésbe került, egy csomó fájdalom "bennszakadt", aztán évek múltán rájöttem, hogy senki nem fog attól kevesebbe nézni, ha kimutatom az érzelmeimet. Nyilván nem a tömött buszon vágom le a nagyhalált, de a bánat, a düh bizony van, hogy megríkat.

Amit írtál, hogy erős fájdalomtól sírsz: ez teljesen normális élettani reakció, nem tehetsz róla. A nők könnyeznek a fájdalomtól, a férfiak ordibálnak. Hormonális dolog, nem tehetsz ellene. Hányszor van nálam is, hogy baleset ér, és dühöngés közben azon veszem észre magam, hogy patakzanak a könnyeim! Nem úgy sírok, mint egy kisgyerek, hogy üvöltve panaszkodik, hogy "bibis lettem!!", hanem "a francba, a francba, a francba" hajtogatása közben egyszerűen kifolynak a könnyeim. :) Ilyenkor általában elkezdek röhögni magamon, ez segít.

Ami a te helyzetedet illeti: a szüleid elég rosszul csinálják ezt. Erőszakkal senkit nem lehet erőssé tenni, max. megfélemlíteni. Ezzel csak azt érik el, hogy minden érzelemtől fóbiád lesz, ha nem teszel valamit ez ellen a dolog ellen. És az, hogy a gyászodat se engedik megélni... no comment.

Szerintem tényleg próbáld nem elsírni magad előttük. nem azért, mert ez olyan szégyenteli dolog, hanem az ő utálatos viselkedésük miatt.

Ha érzed, hogy jön a sírás, kezdj el odafigyelni a lassú, nyugodt légzésre, legalább míg kimenekülsz a szobából. De ha nagyon összejönnek a dolgok, és minden vágyad jól kisírni magad, akkor menj el otthonról, menj el sétálni (nekem volt egy kedvenc helyem egy szép tóparton) és nyugodtan sírd ki magad.

Az elmúlt két évem kemény volt. Fizikai és lelki fájdalmakkal. De nem sírtam. Nem azért, mert nem szabadott, mert megértették volna. Hanem azért, mert erős akartam lenni. Mert meg akartam mutatni, hogy én ezt kibírom. Aztán elkezdődtek a remegések. A szorongás. Pánikrohamok. Remegést leküzdtem sírás nélkül, pedig durva volt, fejem vertem a falba, úgy remegtem sokszor. De a szorongás és pánik rosszabb lett. Tudtam volna sírni, de nem akartam. Aztán rájöttem, hogy néha muszáj, mert különben összegyűl és a szervezet úgy reagál, ahogy tud: szorongással és pánikkal. Nem mondom, hogy elmúltak a "rohamok", de határozottan enyhültek.

Én csak azt tudom mondani, hogy ha tényleg csak annyit sírsz, mint amit leírtál, az teljesen normális. Felnőtt emberek is sírnak, ha elvesztenek egy hozzátartozót. A szüleidnek ezt meg kéne érteni. AZ pedig, hogy ezért felpofoznak, érthetetlen számomra. Mondanám, hogy beszélj velük erről, de ha ilyenek, akkor ez valószínűleg nem jön össze. Csak annyit tudok mondani, hogy rettenetesen sajnálom :(