A lányom nemrég azt mondta, hogy egy szörnyeget vagyok és soha nem fogom látni az unokámat. Jogosan?

Lányom 20 éves, szinte még gyerek. Amúgy sem az az érett fiatal fajta, szeleburdi, naiv és önfejű is. Egy éve megismerkedett egy nem túl jó hirű fiúval. Én próbáltam megkedvelni, de a fiú borzalmasan flegma és udvariatlan volt velünk is és szerintem a lányunkkal sem bánik nőhöz méltóan. A lányomnak elmondtam aggodalmamat és véleményemet a fiújáról. Ő teljesen kiakadt rám, hogy egy irigy, szemét vagyok, aki nem örül az ő párkapcsolatának. Ezt követően elköltözött a sráchoz és szüleihez. A fiú szülei tehetősebbek, nagyra tartják magukat. Megmondtam a lányomnak, hogy rendben van, menjen, gondoltam nem tart sokáig a fellángolás. Folyamatosan jöttek a hivások ezután, hogy adjak pénzt neki kajára, erre-arra, mivel a fiú szülei nem nyalják ki a fenekét és azt szeretnék, ha beszállna a költségekbe. Egy ideig adtam, de utána a férjem leállitott, mondván menjen el munkát keresni, hisz mi is gürizünk ugyanúgy. Ekkor persze megint mi voltunk a legrosszabb szülők a világon. Pár napja megjelentek a barátjával a házunkban hatalmas nagy vigyorral és egy baba cipővel a kezükben. Azt hittem menten elájulok. Munkája nincs, a srác vállal néha alkalmi munkát az apja cégénél, de ő még tanul. A lányom és a barátja vissza akart költözni hozzánk, mivel a srác szülei elzavarták őket, mert "szégyenbe hozzák" a házasságon kivüli gyerekkel a családjukat. Nem támogatják őket. Én azt javasoltam, hogy nagyon gondolják meg a pici megtartását. A férjem kikötötte, hogy a mi nyakunkra nem fog szülni a lányunk, neki nem hiányzik ez, még a mi házasságunk is rámehet. Szeretjük őt, de ha már játszotta a felnőttet akkor oldják meg külön lakásban. Menjenek el dolgozni, természetesen egy kis anyagi támogatást adunk nekik, de nem lakhatnak nálunk. Felajánlottam, hogy mindenben segitek, ha megtartanák a babát, de nem jöhetnek ide lakni. Férjemnek sziv problémái vannak, kerülnie kell a stresszt, féltem őt, nekem ő a mindenem, túl van egy infarktuson....