Már semmi sem jó? Lehet egyáltalán még helyesen gyereket nevelni?

Sokat olvasgatok itt az oldalon a kérdések és válaszok között és teljesen meg vagyok rajta döbbenve, hogy a gyerekek nevelését tekintve itt nem lehet normális utat követni. A válaszolók többsége szerint minden rossz, meg persze annak az ellenkezője is.

Ha valaki megkérdezi, hogy nevelő célzattal esetleg rá lehet-e ütni a gyerek kezére, egyből nekiesnek, hogy úristen, milyen szadista, hogy veri a gyereket, inkább őt kéne jól agyonverni, mit képzel magáról, neki nem is való gyerek.

Egy másik kérdés arról szól, hogy az anyuka rákiabált a gyerekre, mert a kislány azt mondta neki, hogy "rohadjon meg!", az anyuka meg fáradt volt, kijött a sodrából, és hát igen, felemelte a hangját. Ott is volt minden, a gyereket nem így kell nevelni, nem az a megoldás, ha felemeled a hangodat, szegény gyerek lelke sérül, miért nem ültél le vele és beszéltétek meg a dolgot, úristen, hogy lehetsz ilyen, hogy kiabálsz a gyerekeddel, stb.

Ahol meg azt írja egy nevelőanyuka, hogy a férje kislánya hisztériát csapott a születésnapján, mert nem kapott elég sok ajándékot és nem ízlett neki a torta sem, amit a nevelőanyja készített a saját két kezével, ezért a gyerek lazán hozzávágta a tortaszeletet tányérostul a falhoz, ott meg aztán végképp leesett az állam a válaszoktól. Még ha egyesek el is ismerték, hogy a gyerek esetleg hisztis, de jaj, nem szabad rá haragudni, nem ő tehet róla, biztos frusztrálja valami a kis lelkét, ezért vágta falhoz a tányért és ezért mondta azt a nevelőanyja főztjére, hogy "Ez egy sz.r!", biztos nagyon nehéz neki, hogy szegényke így tudja csak kifejezni magát, jaj, hát a szülők tehetne mindenről, a gyerek abszolút ártatlan, és persze ezek után még a nevelőanyuka volt maga az Antikrisztus, amiért megírta, hogy az eset után igenis neheztel a kislányra, mivel ő szívét-lelkét beleadta a szülinapi előkészületekbe és nyilván nem esett neki jól, amit a gyerek leművelt...

Aztán persze ott van a másik oldal, és már jön is mindennek az ellenkezője: amikor azért vannak leszólva a szülők, mert nem nevelik a gyerekeket, mert azoknak minden meg van engedve, minden rájuk van hagyva, semmiért se szólnak rájuk, nincsenek fegyelmezve, büntetve, nagyképű, flegma, elkényeztetett, hisztis, akaratos kis pukkancsok lesznek, mert a szülők mindent megadnak nekik, soha nem mondanak semmmire sem nemet, a gyerek azt hiszi, hogy neki mindent lehet.

Most akkor mégis mi a jó? Ha nevelem, ha rászólok, ha felemelem a hangomat, hogy érezze, hogy igenis, mérges vagyok, mert valami nagyon rosszat csinált, akkor az a baj, mert szegény gyerek lelke sérül. Ha viszont én vagyok a megbocsátás mintaképe, nem tiltom, nincsenek szankciók, se bünti, se szobafogság, nehogy a kis lelke sérüljön, akkor meg hanyag, idióta, felelőtlen szülő vagyok, aki mindent megenged a gyereknek, aki ettől egy elkényeztetett kis hisztérika lesz és azt gondolja, bármit megtehet, úgysincs következménye.

Akkor most tulajdonképpen mi a helyes? Nevelje a szülő a gyereket, vagy ne nevelje a gyereket?

Szerintem nem szabad mindent ráhagyni a gyerekre, és ha rossz volt, szemtelen volt, visszafeleselt, tiszteletlenül viselkedett vagy valami nagy bajt csinált, azért igenis felelősségre lehet - és kell is! - vonni, attól még nem fog összeroppanni a lelke, vagy ha igen, valamit nagyon rosszul csinálok! Azért hadd ne dicsérjem már meg, ha azt mondja az édesanyjának, hogy "Rohadj meg!" vagy hozzávágja a falhoz a tányért tortástul-mindenestül. Ha emiatt az anyukája esetleg rácsapott volna a kis kezére, szerintem még az is belefért volna, mert ez a viselkedés elfogadhatatlan.

Félreértések elkerülése végett: Nem vagy a verés híve!!! Engem se vert soha egyik szülőm se, de azt azért nem hívnám verésnek, hogy "rácsapnak" egy kicsit a gyerek kézfejére, mert valami rosszat csinált. Egy kezemen meg tudom számolni, életemben hányszor csaptam rá a kezemre, de azt kell mondanom, így utólag mindet jogosan kaptam.

Én és a testvéreim is normális emberek lettünk, egyikünk se sérült lelkileg, de közben megtanultunk tisztelettel beszélni a szüleinkkel és másokkal is, a tanárt "Tanár úr"-nak vagy "Tanárnőnek" hívtuk, nem pedig úgy, hogy "büdös csicska", és ha 1-est kaptam, nem fenyegetőztem, hogy "majd az apám elintéz", ugyanis ha esetleg valamiből karót vittem haza, akkor otthon az apám engem vont felelősségre az elégtelenért, nem pedig a tanárt...