Van itt olyan, akinek annyira megromlott a kapcsolata a szüleivel, hogy később élete nagy eseményeire se hívta meg őket?

Kb. 100000Ft-om volt 18 éves koromra, az semmire nem volt elég a fővárosban egyedül, nem voltam kitűnő tanuló. Továbbtanultam, a kollégium azoknak volt, akik nem itt éltek egyébként, az albérlet drága volt. Szociális támogatást egyszer igényeltem, kaptam egyszeri 5000Ft-ot. Ezek nem kifogások. Rokonok messze voltak, barátaim nem voltak igazán, akik segítettek volna.

Én most keresek lakást, hogy el tudjak költözni, mert összegyűlt valamennyi pénz, ami egy lyukra elég, nem sok, de a semminél több, az albérlet továbbra is drága a jövedelmemhez. Voltam régebben egyszer pszichológusnál, középiskolában. Nem oldott meg semmit. Anyám neurológusa nem hisz nekem.

Nem akarok ebben maradni, de tényleg nem tudtam hova menni, apámnak odáig nyúlt a keze, hogy cégeknek képes volt megnehezíteni az életét, kihúzhatta volna a lábam alól a talajt, a munkát akár, ha úgy akarja. Munka nélkül nem tart el bárkit az állam. Én nem vagyok határon túli, nem vagyok rokkant, nem vagyok gyerekemet egyedül nevelő, nem vagyok etnikum, nem tartottak soha "elég rászorulónak". Nem voltak rajtam foltok, látható jelek. És amikor épp jobb volt, bizakodtam, hogy hátha csak egy rossz álom volt, aztán rövid idő múlva kezdték elölről.

Összegyűlt annyi pénz, hogy egy kis lyukra elég, nem sok, de a semminél több. Nem is ez bánt igazán velük kapcsolatban, hanem hogy egy kétszínű játékot játszanak, és akik ismerik őket, nekik hisznek. Ráadásul anyámnak jött ez a betegség, és az utcán le kell állítani, hogy ne beszéljen hülyeségeket, ne képzelődjön, megbámulják, és az orvosa előtt meg a munkájában mégis vissza tudja fogni magát, ott normális.