Igaza van anyukámnak?

Nehéz gyerekkorom volt. Apukám bántalmazott, anyukám lelki beteg, többet volt a pszichiátrián, mint otthon. Erre ment rá a gyerekkorom. 11-12 éves a nagymamámmal éltünk (én és a húgom), mert anya állapota kritikus volt, aput meg nem igazán érdekelte semmi, el akart válni, minket meg csak úgy lepasszoltak.

20 évesen eljöttem otthonról, mert elegem volt az ottani állapotokból. (Apukám vert, lelkileg megalázott, fenyegetett. Az utolsó csepp a pohárban az volt, mikor végigkergetett a lakásban, hogy elintéz, amiért az engedélye nélkül beszéltem anyával telefonon)

Anyagilag se álltunk jól. Apu nem akart dolgozni, anyu fizetése meg kevés volt 4 személyre.

Most a barátommal élek.

Mondhatni, mintagyerek voltam, a szüleim viszont állandóan siránkoztak, hogy velem bünteti őket a sors. Kitűnően tanultam, nem buliztam, nem volt káros szenvedélyem sem gyanús baráti társaságom, nem pasiztam. Még 19 évesen is csak 10ig lehettem kint, úgy, hogy a barátomnak hazáig kellett kísérni. Falu méretű kisváros.

Anyu tegnap összeveszett velem telefonon, hogy milyen gyenge ember vagyok, ő 20 évesen még nem volt depressziós (én sajna igen, de önállóan gyógyultam ki, nem voltam pszichológusnál), engem senki sem bántott, ritka szerető családban nőttem fel, és anyagilag is megvolt mindenünk. Én viszont hálátlan vagyok, egész életemben kihasználtam másokat, stikliztem, majd pedig aljas módon megléptem otthonról. (Fél évvel előtte közöltem, elköltözöm)

Amikor kértem, mondjon példát a hazugságaimra és a stiklijeimre, nem tudott.

Tényleg igaza van, és bennem a hiba?

21N