Azért nem merem elmondani, mert tudom a válaszát, vagy mert valami visszatart?

Apám gyermeke féle vagyok. Anyuval nem akarok társaságot keresni soha. Kis dolgokra gondolok, mint pl. ma rám mosolygott az aki tetszik nekem, meg hasonlók. De apunak mindig elmondom.

Igaz, hogy én szinte semmilyen tulajdonságot nem örököltem anyumtól, és ezért is több a közös témám apuval (mint pl. matekezés, művészet, nyugalmi élet stb.) Ezeket a témákat hiába is hoznám fel anyunak, mert matekeztem vele elégszer, de neki a -1-1-et és a 1-1-et ugyanaz.

Ugyanakkor vannak a kisebb témák, mint említettem, hogy rámnézett valaki vagy ilyensmik, de ezt is inkább apuval beszéljük meg.

Mivel én és apu is szeretjük a művészetet ezért tőlem bármilyen kreativitást örömmel néz. Most elkezdtem a sminkel foglalkozni, mivel nagyon nehéznek tűnik nekem, és én szeretem a kihívást.

És úgy kacag egyet, ha valami félresikerül benne stb. :)

(természetesen utcára nem járok sminkkel.)

Ma, meg azt mondtam apunak mikor hazajött, hogy "Na, apu egyszer elmehetnénk a közeli nagyvárosba venni többféle szemceruzát, púdert, korrektort stb.-t". Ekkor eléggé úgyéreztem, hogy "húha, ezt most egy fiúnak mondom?!" Apu nem vette rossz néven, de én kicsit furán éreztem magam.

És ha anyunak mondanám tudom, hogy azt mondaná, hogy megtudom venni a közeli üzletekbe is stb. (hozzáteszem: gyenge minőséggel és 100 üzletet kéne járjak). Nah, de ez csak példa volt, más történt dolgokat se merek elmondani. Ez miért van?