Miert eri meg gyereket vallalni?

A kettest lepontoztam a hatost meg fel.

Aki azért vállal gyereket mert valamiféle "haszonra" számít az gyakran téved, lehet még érzelmi alapon sem kapod vissza azt amit "belefektettél" bár akkor valamit nagyon rosszul csináltál. a gyerekvállalás az önzetlenségről szól, hogy beengedsz egy egyenrangú kis lényt az életedbe, te adod amid van és meglátod mit kapsz cserébe.

A szerethiányos anyáknak szüksége van valakire, akitől kaphat szeretetet, erre legjobb szülni egy gyereket, akit 16-18 évig birtokolhat, irányíthat. és még rá is lehet fogni, hogy azért hízott el mert 3 gyereket kiszült, és azért nincs ideje sem. Persze ezek tudat altt működnek, kevés szülő gondolja így, ezért nem várom hogy mindenki megértse.

Egy boldog párkapcsolatban pedig azért válallnak gyereket, mert tovább szeretnék adni a szeretetet, boldogságot, békét, ami bennük van. (ez ritkábban fordul elő, de azért még van ilyen is)

Ezt mindenkinek agának kell eldöntenie.

Nem tudhatom neked mi a jó ahogy te se h nekem.

nincs igazából olyan dolog, amiért megérné. rengeteg rózsaszínű elképzelés szól arról, hogy majd könnyes szemmel nézik az anyukák a gyerekek első lépéseit, a sulis évnyitón kiglancolva kuporgó gyereket, vagy majd a diplomaosztóján dagad a melle a büszkeségtől. és észre se veszik, máris elvárásokat támasztanak a gyerekkel szemben. nyilván az hogy járni kezd, vagy iskolába megy, nem igazi elvárás, de gyakran az ilyen szülők képesek teljesen kiakadni a kamasz gyerekükre, amikor bejelenti, hogy szakmát szeretne tanulni, vagy OKJ-s képzésre megy. vagy ugye amikor elmondja, hogy ő esetleg nem vállal gyereket, mert akkor ugye fuccs a nagymamai képzelgéseknek is.

a másik az, amikor a szülő mindent pont úgy akar csinálni, ahogy neki volt/mindent teljesen máshogy akar csinálni. egyik megoldás se létezik, mert a gyereke teljesen más lesz, más körülményekbe születik. és gyakran az anya csalódik, ha valami nem valósul meg (pl nem akarta, hogy a gyereke elvált szülők gyereke legyen, mert ő is az volt), és így aztán gyakran rosszabbat tesz a gyerekének (kis lépések: én imádtam balettozni, akkor a lányom is menni fog, és kész, nagyobbak: igen, a házasságom rossz, de nem válok el, igyekszünk akkor üvöltözni, amikor a gyerek már alszik, és amikor a férjem a szeretőjéhez megy, akkor azt mondom a gyereknek, hogy apu üzleti úton van, mert elvált szülők gyermekének lenni rosszabb), vagy a csalódását, kudarcát kivetíti a gyerekre, hajszolja ide-oda. ez sem a legjobb. az én gyerekkorom se volt túl fényes, még bennem van, hogy így aztán soha, amíg ez az érzés el nem csitul bennem, nem szeretnék gyereket vállalni.

a gyereknevelés akkor jó, ha csak úgy... van. nincsenek elvárások, követelmények. senki nem tudhatja, hogy mi lesz évek múlva, ha valaki tudja élvezni épp azt a pillanatot a gyerekével, akkor a lehető legjobb lesz, a gondok mellett, természetesen. ezt a környezetemben élő szülőkön is látom. tényleg igazából genetikai kód. mégis amikor akár én is babákkal/gyerekekkel játszok... az valahogy olyan jó érzés.

Ha nagyon sarkítom, akkor ugyanazért, amiért megéri háziállatot tartani. Egy kutya is sok anyagi és időbeli ráfordítással jár, mégis sokan tartanak.

Érzelmi pluszt ad, bár nem mindenkinek esik egybe a gyerek tényleges habitusa a korábbi elvárásaival.

Nekünk pl szerencsénk van, igazi szórakoztatógép a baba. Alszik, eszik rendesen, sírni alig szokott, viszont folyamatosan vigyorog, röhög és produkálja magát, amivel minket is szórakoztat. No meg ott az érzelmi kötődés is.

Ahogy más családtagjaihoz, közeli barátaihoz kötődik az ember, úgy kötődsz a gyerekedhez is.