Az menyire normális, ha az édesanyám csakis akkor tud velem kulturáltan beszélni, ha van nálunk valaki?

Sosem tudtam vele normális szülő-gyermek kapcsolatot kialakítani. Ha beszélgetünk, bunkóvá változtatja a hangját, fikázni kezd, lenézően minősít.

Volt már többször is, szóvá tettem neki, hogy miért ilyen velem és miért kell így viselkednie. Erre csak annyit mondott, hogy jaj már ez csak vicc volt, viccből mondta, vagy hogy velem már viccelni sem lehet?

Nagyon érdekes, ha ő viselkedik így, akkor az mindig csak vicc. Viszont ha nekem van rossz napom, és én felelek neki úgy, akkor teljesen vérig van sértve. Tudom, az én hibám is, nekem sem lenne szabad így viszonyulnom hozzá, és végtére is csak az édesanyám, de én sem vagyok tökéletes és a türelmem is véges egy idő után.

Milyen a stílusa? Ilyen: hozzál már be egy k#rva üveg vizet a virágokra; le vagy te sz#rva; sz#rd össze magad; lóf#szt beléd; lóf#sz a p#csádba; na takarodj; vidd már le a k#rva szemetet (parancsolóan, mintha már napok óta nem vinném le, pedig pont akkor tette az ajtóhoz); ne bömböltesd azt a k#rva zenét (egyébként sem bömböl, mindegy); kapcsold le a k#rva lámpát; mi van hülyegyerek; anyád p#csája; hozd be a k#rva gyógyszerem; pucold le a k#rva tükröt; itt a kaja nesze, zabálj stb. Ennek huszadrészét sem szoktam káromkodni még rosszabb napjaimon sem.

Bezzeg amikor jön hozzá valaki, akkor olyan nyájas tud lenni: jaj kisfiam, hozz már ide légy kedves egy tollat; kisfiam, hozd be a pénztárcám; leszaladsz a boltba, gyönyörűm?; terítsd le az asztalt, kérlek stb.

Sokszor nehezményezi, hogy a magánéletemről nem tud semmit, hogy kivel vagyok együtt, hol és kivel töltöm a hétvégét stb. Fiatalabb koromban sok mindent megosztottam vele, de amikor valami miatt veszekedtünk utána, akkor folyton a képembe vagdosta a gyengeségeimet.

A legutolsó eset, amióta már nem szívesen beszélek magamról anyámnak, az az volt, amikor részletesen beszámoltam neki, hogy nagyon szerelmes vagyok egy lányba, de valószínű viszonzatlan, és ez nagyon aggaszt. Legközelebb, amikor összekaptunk valamin (tényleg csak apróság lehetett), akkor meg a pofámba verdeste, hogy "na a hülye húzásaid miatt nem kellettél a lánynak, nem kellesz te senkinek se, egyedül fogsz megrohadni" stb. Tehát lelkileg nemhogy támogatna, mint egy igazi anya, hanem még bele is tapos a sárba, nehogy jól érezzem magam.

Ezen felül bosszantó az is, hogy a kákán is csomót keres: miért ide tettem a poharat? Odébb teszi 10 centivel. Miért van az asztalon a tollam? Lehajítja. Miért pakolom szét a hülye tervrajzaimat a szobámban a parkettán? Nem érdekli és áttrappol rajta. Ilyenek. Nagyon tisztaságmániás, mindenbe beleköt. Borzasztó, elviselhetetlen.

Mindig ideges. Mindig panaszkodik, hogy ő tiszta ideg, elege van mindenből, pedig őszintén szólva a lakás takarításán, a főzésen és a csekkek befizetésén kívül nem sok gondja van, bár ő ezekből is nagy ügyet kerekít. De szerinte az ő élete tiszta stressz, őt mindenki idegesíti, őt mindenki kikészíti idegileg. Nem is nagyon járnak hozzá ismerősök, de amikor itt van valaki nálunk, akkor képmutatóan játssza az agyát a vendég előtt, mintha én az ő kicsi szép, okos, kedves fiacskája lennék. Pedig egyáltalán nincs így.

Amikor albérletben laktam, odajött és rendezkedett, mintha otthon lakna. Tervezem, hogy lehetőleg egy éven belül elköltözök itthonról, de félek, hogy mindenhová követne és anyáskodna fölöttem. Mégis mi a fenét kéne csináljak?

(28/F)