Nem akarok gyereket, de mások ezt nem tartják tiszteletben. Miért kell elítélni azokat, akiknek nem ez a boldogság?

Az egyik válaszolónak (sajnos arra sem vettem a fáradtságot, hogy megnézzem, hányas):

Lehet hogy az ember 24 éves korától változik még, az, hogy valakinek fejlődik a gondolkodásmódja, a korral jár.

De az alap jellemvonások már nem fognak javulni.

A zenész vagyok, attól még hogy lehet, hogy 5 év múlva már nem fogok ennyire pörögni (bár esetemben fordítva lenne jó), pontosan ugyanilyen rohadt lusta maradok.

A gyerek szívná meg, hogy anyuci nem kel fel reggel időben, rohanni kell állandóan az oviba/suliba, hetente kétszer van ebéd, mert épp nincs kedve főzni... egy babával ez nem fog változni. Éppen ezért nem tartok kutyát sem, pedig imádom őket. Hosszú távon megőrjít, hogy állandóan foglalkozni kell vele.

Úgy vélem, az az érett, aki képes átgondolni az ilyen "roppant bonyolult" összefüggéseket, és nem az aki odáig jut, hogy úgyis ez lesz és kész. Na éppen ez a 14(?) évesekre jellemző.

Nos, ahogy már egyszer elmondtam, senkinek nem tartozom magyarázattal ezügyben :)

Minden ember más, házasságban élek, nem lázadok, sőt továbbmegyek, én vagyok az egyetlen aki a legjobban ismeri önmagát.

Ha én úgy ítélem meg hogy nem vagyok alkalmas gyereknevelésre, akkor az úgy is van.

Nem a legjobb szülők mellett nőttem fel, nem fogok egy gyereket ugyanerre kárhoztatni. És mondok még egy meglepő dolgot: kívülről ott is mindenki úgy látta, hogy milyen jó szüleim vannak :)

Tehát ha valaki ilyet jelent ki, akkor komolyan is gondolja. NEM KELL GYEREK.

Egy szóval nem mondtam, hogy nem is lesz. Lehet még bármi. De most nem kell. És ez egészen addig kitart, amíg én azt nem mondom, hogy meggondoltam magam.

És innentől tárgytalan a dolog :)

Ha valakinek megvan a maga véleménye, pláne magánügyben, azt nem támadni kell, hanem elfogadni.

Szerintem ez a "történt velük valami" ez azt jelenti a legtöbb embernél, hogy ráeszmélt a saját halandóságára. Erre nem szívesen gondolunk, a gyerek pedig lefoglal.

27 vagyok, mindig azt mondtam, hogy nem lesz gyerekem. Mostanában néha rám jön, hogy de jó lenne egy gyerek. De egy olyan 7-8 éves kiskölyök. Aztán leülök, és kifaggatom magam, és rájövök, hogy mégsem kell. Néha jó lenne valakit szeretgetni, de folyamatosan törődni vele - azt már nem. Tehát ez valamilyen szinten önzés, hogy amikor szomorú vagyok, legyen ott egy gyerek, akit lehet tutujgatni... és nem felnőtt kell, mert az "szabad", a gyerek függ tőlem, velem KELL maradnia.

Szerintem ebben ritkán van az benne, hogy valaki tényleg leül és megvizsgálja az összes apró érzését, hanem mondjuk rájön 30 évesen, hogy te jó ég, 40-50 év múlva meghalok, mit csináljak addig? Nevelek egy gyereket, megvan az illúzió, hogy tovább élek.