Egyszer el lehet. Fogadni a szülök szándékos halálát?

Ők döntöttek. Most képzeld el, ha esetleg még a véleményedet is kikérik elölte...

Hogy jól vagy rosszul döntöttek, azt mi nem tudhatjuk (A mi-ben itt te is benne vagy). A döntés megszületett, kész. Én tisztelem a bátorságukat. El kell fogadni, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikor az öngyilkosság igenis megoldás.

Az, hogy a halál elfogadása (különösen az öngyilkosságé) hiányzik a kultúránkból nagy probléma, mert így mindenkinek magának kell a gyászát kezelnie, nincsenek társadalmilag elfogadott receptek.

Ne ítélj, hogy ne ítéltess, kerdezo.

Ha a "diagnózis" azt mondta, hogy nem fog felismerni senkit, az Alzheimer kórra utaló nekem a nagyapám volt az. A diagnózis utan meg 10 évig élt. Az ötödik evtol nem tudott járni -Parkinson is jelntkezett, mint a legtöbb Alzheimeresnel- az utolso evben pedig teljesen mozgás es beszed képtelen volt. Pelenkazni, fürdeni, etetni kellett. Nem volt egyszeru se a feleségének, aki napról napra látta szenvedni es elveszni a társat, a szerelmet, se a gyerekeinek, akik az apukat, akire fel néztek láttak osszetorve, kiszolgáltatva.

Amig fizikailag nem robbant le se volt egyszeru. Olyan apróságok, hogy boltba ment kenyeret venni es útközben el osztogatta a nyugdíját. Éjjel felkelt es elindult "ügyet intézni". Rátámadt a feleségére, mondván ki akarja rabolni, sose látta ezt a not.

A nagyanyám idegösszeroppanást kapott az evek alatt, anyám depressziós lett, leszazalekolták.