Egy ilyen helyzetben mit csináljak/mondjak?

Üdv. 18 éves fiú vagyok, korábban tettem már fel 1-2 kérdést:

http://www.gyakorikerdesek.hu/csaladi-kapcsolatok__egyeb-ker..

Megköszönném ha valaki elolvasna és válaszolna.

Röviden összefoglalva, anyámmal (kb 50 éves) ketten élünk itthon. Nem vagyunk "szegények", de vannak anyagi gondjaink, a hó végére már nem tud kijönni a fizetéséből (kb 90e )

Elég bunkóság így összefoglalni, de tény hogy "szar" élete volt: összeházasodott egy olyan emberrel akiből nagyon gyorsan kiszeretett, és évtizedeken keresztül csak azért maradt mellette hogy minket (gyereket) fel tudjon nevelni. Fiatal korában a munka ahol dolgozni akart, nem jött össze neki, így csak papírtologatást csinál. Közben mi gyerekek felnőttünk, én vagyok a legkisebb, és az a helyzet hogy nagyon belefáradt a gyereknevelésbe, sőt azt is megbánta hogy megszült minket. Nekem már szemrebbenés nélkül a szemembe vágja hogy megbánta hogy megszült. (Ez most a kapcsolatunk negatív oldala, ez nem azt jelenti hogy anyám mindenestül így viszonyul hozzám: Szeret és ezt kimutatja, de már nagyon elege van a "gyereknevelésből", pontosabban abból hogy el kell tartania stb. Apuval elváltak, nagyon szar anyagi helyzetben vagyunk. Szerelmes lett valakibe (kb halálosan), ami nem jött össze, 2 éve ebbe van belebetegedve. Utálja a munkáját, utál bejárni dolgozni, nincsenek barátai és el akar költözni innen (kisvárosban lakunk). Szóval itt van 50 évesen túl, kb semmi se jött össze neki (tényleg nem szurkálódásból mondom, fájdalmas ezt így kijelenteni), nincs pénze, boldogtalan és bömböl mint egy kisgyerek. Sír amiért fájdalmai vannak, de nincs annyi pénze hogy orvoshoz menjen, és amikor maga alatt van iszik (nem annyit hogy most minden este részeg, de leszalad 1-2 pohár ha kivan akadva).

Szóval adott a szituáció: ilyen körülmények között ott ül előttem édesanyám és sír mint egy gyerek mert neki semmi sem jött össze. Most komolyan, mit kellene csinálnom? Attól hogy nyugtatgatom nem lesz jobb. Én még iskolába járok, szóval még nincs keresetem. Mondjam azt neki hogy legyen kreatívabb? Egy kiégett embernek? Egyszerűen teljesen tanácstalan vagyok hogy most egy ilyen helyzetben mit kellene nekem csinálni/mondani. Mondjam azt hogy majdcsak lesz valahogy? Évek óta nincsen sehogy se. Olyan mintha kezdene lemondani a saját életéről, ilyen kijelentései vannak hogy "... nembaj, nekem már csak az számít hogy neked jöjjön össze" (munkára gondol). Mintha ő már nem is számítana.

Megköszönnék minden választ/véleményt, tényleg nagy segítség lenne.

Üdv, 18/f