Mindig megdöbbenek az ilyen és ehhez hasonló kérdéseken. Az apjára merjem-e hagyni a gyereket?

Gondolom ihletet merítettél a lentebb kérdésből,ahol anyuka a 4 hónapos babát nem tudta,hogy rábízza-e a gyerek apjára fél napot!

Ott is írtam,ha apuka azt mondta,hogy elvállalja,akkor nincs gond! Max telefonál,ha nem tudja,hogy mit csináljon és kész!

Én 5. éve vagyok itthon és bár játszótéren és az utcán nem igazán beszélgetek (nincs kivel),így mikor rokonokhoz megyünk 1-2 óra múlva leesik,hogy nekem van két gyerekem és nem láttam őket egy ideje. (Valakivel mindig vannak,tehát nem felügyelet nélkül hagyom őket ja és lakáson belül. )

Pár hónap és megyek remélhetőleg dolgozni és most úgy érzem,hogy az felüdülés lesz,még ha tudom,hogy kemény és fárasztó hónapok/évek állnak előttem.

Megőrülök a négy fal között és jól eső érzés,mikor valakivel össze tudsz hozzni pár mondatot. Igaz nekem még mindig elsődleges,hogy a gyerekek szem előtt legyenek. Áruházban és utcán pláne,de a kérdező tapasztalatával viszont soha nem találkoztam...

Budapest kifejezetten teli van ilyen alkalmatlan szülőkkel, bár ahol sok ember van, ott ugye arányosan több a hü.lye. Szerencsére nem ott élek, de naponta jártam be dolgozni évekig, láttam ezt azt. Kedvencem, amikor a járdán a bicikliseknek fenntartott sávban szaladgál a 2-3 éves gyerek, anyuci meg halál nyugodtan nyomkorássza a telefonját és rá se néz a kölkére. Aztán mikor a nem éppen lassan jövő bringás satufékkel, éppenhogy meg tud állni, hogy ne gázolja el a gyereket, ő a hü.lye, mert mit száguldozik. Véletlenül se gondolkodik el rajta anyu, hogy egy forgalmas városban, ahol a járdától csak egy vonal választja el a bicikliutat, a gyerek kezét kéne fogni a telefon helyett, hogy ne rohangásszon a bringások között...

A pálmát viszont ez vitte: Kossuth tér, metrólejáróval szemben várjuk a járdaszigeten, hogy átmehessünk az úton a metróhoz. Egyik oldalon az út, másikon a villamos. Anya mindenáron le akarta fényképezni a 2 éves kölkét a villamossal a háttérben, persze a gyerek nem akart egy helyben maradni. Miközben anyu a fényképezőt igyekezett bekapcsolni a mobilján, a gyerekre fél szemmel se nézve, a kiscsávó gondolt egyet és elkezdett rohanni az út felé. Elzúgott mellettem, ahogy utánanyúltam, a kapucniját sikerült elkapni és visszarántani. Ha nem érem el, pont átmegy rajta a taxi. Én még 10-20 perccel később is remegtem, mint a nyárfalevél. Anyu szerintetek mit csinál? Annyit nyög a gyereknek, hogy mondtam, hogy maradj ott, majd visszaállítja, és megint nekiáll nyomogatni a telefont, mert ő akkoris megcsinálja a képet. Azt hittem, odamegyek és pofánverem. Az összes ember rajtra készen állt, hogy mikor kell ugrani megint a gyerekért, az anyja meg ugyanúgy rá se nézve a kétéves fiára, a telefonnal volt elfoglalva...

"Kommentelők "tapasztalatai" alátámasztják azt az elméletet, hogy mennyire szelektív az emlékezetünk. Mi az, amit észreveszünk.

Ami minket igazol, arra emlékszünk, ami nem azt elfelejtjük.

Meglátjuk, amit az agyunk látni akar, de elsiklunk afelett, amit nem akarunk tudomásul venni. "

Ezt annyira szépen leírtad, hogy könnyek szöktek a szemembe, és 100%-ig egyetértek vele. Már csak a konklúzió hiányzik, hogy mit miért veszünk észre. Általában a frusztrált, komplexusos emberek veszik észre mindig a rosszat, illetve nagyítják fel azt, és siklanak el a jó dolgok felett, mert nekik önigazolás kell hogy az átlag felett vannak. Kiemelkednek a tömegből. Hangot is adnak ennek, mert kell a külső megerősítés is nekik. Az ilyen emberek körül mindig mindenki hülye, felelőtlen, és a sztoriaik nagy része arról szól hogy fényezik magukat.