Mit gondolsz a családomról?

de az az igazság, hogy egyetlen dolog, amit én küszködtem össze a nulláról az a csajozást volt.

Mikor elöször lett nagy nehezen csajom 21 évesen, én azt el se mondtam otthon, mert "mi közük hozzá"...lévén, hogy egyszer sem került szóba a csajozás. Mintha olyan dolog nem is létezne és semmi szükség nem lenne rá.

Apám akkor pl az utcán, a járókelők és a pletykás szomszéd füle hallatára oltott le, hogy mit képzelek én, hogy van csajom. Mert tuti, hogy csak fel akarják velem csináltatni a csajt a szülei. Ő ezt nagyon is jól tudja! De különben meg mekkora luzer vagyok, amiért még csak egy csajom volt. De bezzeg nézzem meg xy-nak (és itt felsorolt egy pár non-repreznetativ személyt, akiket egyébként csak rossz példaként hoz fel máskor) mennyi csaja volt. És vegyem tudomásul, hogy nekem sose lesz annyi csajom, amennyi neki volt, még akkor sem, ha kétszer élek! Nagyjából ennyi.

Sajnos egyetemen is ment a depi (pszichiátriáig jutott a dolog), mert nem volt csajom.

De azóta változtak a dolgok, voltak barátnöim, kalandjaim egyaránt. De rengeteget kellett küszködnöm érte. Tökönrugtak, megharaptak, kidobattak szórakozóhelyekről, futottam, mikor meg akartak veretni. Szóval vásárra vittem a bőrőm az eredmények érdekében elég durván. Sok fiu meg itt sir ezen az oldalon, hogy nem tudja feldolgozni az elutasitást. Nos én, ahhoz képest, hogy gyengeelméjünek tartanak folyton, elég derekasan szopattam magam visszautasitásokkal.

De nem érdekelt. VAlószinüleg azért voltam ilyen kitartó ezen a területen, mert ez az egyetlen dolog, amiben anyámék nem fogalmaztak meg hülye elvárásokat.

Mostmár tudom, hogy mindig fog akadni valaki, aki ha mást nem, lefekszik velem. Régen ezt el nem tudtam volna képzelni.

Gimiben kis homokos gyökérnek tartottak, mert nem csajoztam és a csajok is kerültek, mert gázul is néztem ki.