Mit kezdhetnék ezzel a helyzettel? Idegileg már kikészültem.

Tegnap hatalmas vitám volt az anyámmal és a barátommal, egy kis semmiség miatt. Mondtam anyámnak hogy be kellene fizetni a nyelvvizsgára a pénzt mert szeretnék jelentkezni, júniusig meg kell hogy legyen vagy nem lesz diplomaosztó ünnepség (engem ez annyira nem izgat, inkább csak őket). Komplex nyelvvizsga, 27 ezer forint. Erre ő teljesen kikelt magából és elkezdett velem ordítani mert hogy fogom megcsinálni? Na most amit tudni kell rólam:

- óvodás korom óta tanulom az angolt

- általánosban szín 5-ös voltam belőle, gimiben 4-5-ös

- egyetemen volt kötelező angol félévem, ehhez még felvettem egy konkrét nyelvvizsgafelkészítő kurzust

- eddig 1x próbáltam meg az írásbeli vizsgát, 1% kellett volna hogy sikerüljön

és ezt úgy írtam meg hogy a vizsga előtt 1 héttel értesítettek az időpontról, ráadásul pont azon a héten volt a sárgulásom (ha esetleg valaki nem tudná ez a hét az ivásról, bulizásról, egyéb programokról szól hogy elbúcsúzzunk az egyetemi éveinktől), tanultam amennyit bírtam, még a vacsorára is vittem magammal a könyveket és tanultam.

Most lenne 4 hetem felkészülni, itthon vagyok, van anyagom, szerintem simán fel lehet ennyi idő alatt készülni. De ők csak veszekedtek velem hogy jaj nem fog sikerülni, pénzkidobás az egész. A legidegesítőbb az hogy legalább a barátomtól elvártam volna egy kis támogatást, ehelyett még jobban feltüzelte anyámat, mondom neki hogy fél pont kellett volna, akkor most miért ne sikerülne? "Hát igen fél pont, ez nem változtat azon a tényen hogy megbuktál."

Poén csak az hogy egyikőjüknek sincs se nyelvvizsgája, se egyetem közelébe nem szagoltak. Mondtam is nekik hogy megnézném hogy ők milyen eredménnyel zárnának, erre a barátom nagy flegmán odaszól "nekünk nincs szükségünk nyelvvizsgára"...

Már úgy bőgtem mint egy 4 éves, hogy hagyjanak már békén, menjenek ki a szobámból, de nem, csak támadtak tovább. Elegem van már, de már nagyon nagyon, hogy ők okoskodnak bele hogy hogy kéne tanulnom meg hogy mikor kéne vizsgáznom és végeznem a sulival, közben mindkettőnek van egy szakmunkása és kész. Meg mondja nekem anyám hogy miért nem csináltam meg eddig, hát na miért, talán azért mert r_hadt sok tanulnivalóm volt/van hogy már nem győztem mert nem BTK-ra mentem, hanem egy elég nehéz egyetemre. Erre meg azt mondja "jaj de amikor ő tanult érettségire akkor ő..." mondom ne hasonlítsd össze az érettségivel ezt az egészet, mert ég és föld a kettő. Mérgemben már megfogtam random egy tananyagot és az orra előtt lóbáltam hogy nézzen bele, olvassa el, aztán próbálja megtanulni, lássuk mire megy. Erre kitépte a kezemből, összegyűrte és leb_szta a földre, és azt mondja nekem hogy akkor minek akartam menni egyetemre ha nem bírom? Nevettem ezen egyet, mondom önerőből jutottam el idáig, ő engem sem tanulásilag, sem lelkileg nem segített, csak kritizált, de hát biztos azért jutottam el az államvizsgáig EGYEDÜL, mert a két szép szememért átengedtek a nagy szadis tanárok. De szerintem ő tényleg EL IS HISZI hogy nem azért jutottam el idáig mert tanultam látástól vakulásig. Mert jaj ő sose látja amikor tanulok, hát mondom talán azért mert akkor szoktam tanulni ha nincs itthon senki és végre nyugtom van, nem járkál fel-alá senki, nem bömbölteti a tuc-tuc zenét, meg egyébként is én már évek óta így tanulok, így nem zavar az sem hogy mások hallják hogy hangosan tanulom az anyagot. De nem hitt nekem "na persze, mindig akkor mikor nem vagyunk itthon", hát istenem... Ha nem tanulnék akkor nem tartanék itt, de ez nem esik le neki...

De ez nálunk örök vitatéma, komolyan nem lettem volna olyan kis buta hogy gimibe menjek, mentem volna egy szaksuliba és nem menne ez a cirkusz. Rettenetesen fáj, hogy anyám csak kritizálni tud. Volt egyszer hogy utaztunk a buszon, ő találkozott egy osztálytársával, a nő meg nagy büszkén meséli hogy "jaj az ő kisfia már az utolsó félévét csinálja, olyan büszke rá hogy meg tudta csinálni amit ő nem, meg hát ugye az egyetem nem sétagalopp". Nekem abban a félévemben 11(!!!) tantárgyból kellett levizsgáznom, 2 nem sikerült csak, mert akkor már nagyon le voltam merülve agyilag és nem sikerültek. Na erre anyám meg mondja hogy "jaj de jó neked, az én lányom meg most megbukott 2 tárgyból, nem tudom hogy fog így végezni", én meg csak néztem, a szám is tátva maradt de hang nem jött ki rajta, mert azzal küszködtem hogy ne sírjam el magam mindenki előtt.

Bár nem is értem mit várok, anyám úgy engedett el egyetemre, hogy úgy volt vele úgyis megbukok az első félévben.

Már egyszerűen nem tudom mit csináljak, beleőrülök ebbe, hogy semmi nem jó senkinek. De azért még meg akarja nekem mondani hogy mit hogy csináljak, közben se nyelvvizsgája, se diplomája nincsen.

Ti hogy éreznétek a helyemben? Mit tennétek? Így marad ez már örökre és törődjek ebbe bele?

u.i.: elnézést hogy ilyen hosszú lett, de ki kellett ezt írnom magamból, nem tudom számít-e valamit, de jó anyagi helyzetben vagyunk (legalábbis anyáék), hálás vagyok hogy fizetik a sulit, meg is beszéltem velük hogy ha végzek akkor visszafizetem nekik az utolsó forintig, hogy ne legyenek ebből később viták.