Van itt olyan akit kidobtak otthonról és nem engedték vissza? Hogyan éltétek meg? Hogyan dolgoztátok fel a személyes környezetetek, tárgyaitok, stb elvesztését? (egy hátizsáknyi cuccal jöttem el)

Én cirka 10 éve hagytam el a szülői házat, abban az egy szál ruhában, ami rajtam volt. Igaz, engem nem kidobtak, hanem önszántamból jöttem el.

Nem bántam meg. Személyes tárgyak elvesztése? Ezek csak tárgyak, nem érdekelt egy kicsit sem. Arra is jó volt ez az egész, hogy megtanuljam, tárgyakhoz, ingóságokhoz nem érdemes kötődni. Mert bármikor jöhet egy lakástűz, betörés, bármi, és mindenem odalehet. Ami igazán fontos, az az emberi kapcsolatok, személyek, barátságok, meg persze az emlékek, a megszerzett tudás. A többi nem számít.

Engem 19 évesen :)

Érdekesmód nem a "cuccaim" elvesztése okozott gondot, hanem az, hogy egy darabig tényleg nem láthattam apám-anyám. Az volt a hatalmas mákom, hogy éppen akkoriban találtam állást az egyetem mellé. 1982-t írunk. Akkoriban, pláne műszaki egyetemre járóknak még egész jó munkákat ajánlottak, nem is rossz pénzekért. Én egy kazán és ipari hősugárzó összeszerelőbe kerültem művezetőnek, napi 6 órában, és valamivel többet kerestem vele, mint a sima melós napi 10 órában (Péntekenként csak 4 :) .

Ebből fenn tudtam tartani magam. Aztán 22 éves koromra stabilizálódott a helyzet, két nagyszülő egymás utáni hirtelen halálával :( a családom újra közeledni kezdett hozzám. Azóta rendben vannak a dolgok.

Hát engem nagyon megtört a dolog. Hiába, hogy azóta már évek teltek el, lett munkám, lakni is tudok éppen valahol (saját otthonom sohasem lesz...), majdnem minden éjjel hazaálmodom magam.

A személyes tárgyak nem is igazán azért hiányoznak, mert lelkileg kötődöm hozzájuk, hanem mert azóta már nem lehet kapni olyan jó minőségű holmikat (pl. ágyneműt), mint azok voltak. A könyveim sem pótolhatók.

Valaki egyszer azt mondta, hogy bárhová is megyünk, mindenhol idegenek leszünk, de ha aztán egyszer hazatérünk, már otthon is idegenek leszünk. És nem igazán dob fel a tudat, hogy teljes hátralevő életemet idegen helyen kell majd leélnem egyedül.

En 18 evesen, most vagyok 25, azota sem lattam öket.

Nem dobtak ki, eljöttem egy utazotaskaval.

Szar volt egy ideig a többi cuccom miatt, de azota mar potoltam öket. Egyebkent visszagondolva en viselkedtem undoritoan es nekik volt igazuk.

Azota nem is kerestek, en sem. De nincs pofam megegyszer odamenni. :(