Azt gondolom, házasságon belül is szükségünk van egy bizonyos fokú személyes szabadságra. Ez mennyire őrült gondolat?

Attól függ mit takar, ez a zemélyes szabadság,

hogy a feleknek mennyiben van erre igényük.

Mivel ha van igény, es nem kapja meg, akkor rámegy a kapcsolat.

Persze, ez normális.

Jő esetben mindkét félnek van hobbija, amivel kikapcsolódik.

Nálunk van amit közösen is csinálunk, de van, hogy csak ottvagyok, mert egyedül nincs kedve menni (agresszív görkori-csöveken, korlatokon csúszás, félcső...stb) én leülök a fűbe olvasok, rejtvénytfejtek, vagy mamásan kézimunkázok (ez az én hobbim)

De van,mhogy hívok valakit, mi elmegyünk sétlni, ő kiugrálja magát.

Olyan is van hogy elmegy egyedül fotózni...

Annyira nincs igényünk a különtöltött időre nekünk, de megadjuk a teret a másiknak, ha szól, hogy egyedül akar, akkor nem akadályozom benne, én ugyis elunom magam pl fotózáskor elég hamar...

Ezért írtam, hogy igény függő

Amúgy az első vagyok:)

Lassan a házasságom fog rámenni arra, hogy én is így gondolom, de akkor is ez lenne a normális. :-/

Végül is nem sziámi ikrek vagyunk, hanem két önálló ember. És elhiheted, én se akarok túl nagy dolgokat, és tudja is a feleségem, hogy úgyse csinálnék olyasmit, ami nem fér bele egy házasságba.

Vagy bizalomhiány vagy önbizalomhiány áll mögötte, nálunk pl. attól fél a párom, hogy a végén rájövök, hogy nélküle jobban érzem magam, mint vele, és el fogom hagyni, ezért inkább megpróbálja megakadályozni vagy tönkretenni az egyedül töltött időmet. Ez már beteges szerintem, és próbálok javítani a helyzeten, szerintem neked is utána kéne járni, mi áll VALÓJÁBAN a háttérben, és megpróbálni valami közös nevezőt találni.