Nektek is kiborito lenne ez a helyzet vagy en vagyok tul erzekeny?

Nagyon sajnálom a helyzeted, nem irigyellek érte..

Abban nem tudok segíteni, hogy mit kezdj a szüleiddel, vagy ők jönnek rá, hogy milyenek és változtatnak, vagy marad ez a helyzet kicsit jobb/rosszabb változatban.

A pszichológushoz járás jó ötlet, hidd el, sokat segít, ha valakinek kiöntheted a lelked és elbeszélgethetsz vele jókat. Ha nincs időd, vagy a szüleid miatt nem tudod intézni, akkor, hogyha van azon a településen, ahol élsz, családkisegítő, akkor menj oda és nyugodtan a segítségüket kérheted, és akár még a szüleiddel is beszélnek, és, ha minden jól megy még akár jobb is lehet, de benne van ennek az ellenkezőjének a kockázata is. Saját tapasztalatból írom, átéltem azt, amit te, és még ennél rosszabbat is. Ezek alapján próbálok segíteni.

Az iskolában, ahova jársz, az ott tanító tanárok segítségét is kérheted. Barátokkal, számodra kedves ismerősökkel, rokonokkal iskolán kívüli programokat csinálhatsz, kirándulás, stb.-re menj, addig sem vagy otthon és jól érzed magad.:)

Vagy ha más nem marad, akkor csak próbáld meg a házon belül, amennyire lehet, elkerülni őket. 16/L

Figyelj, én megértelek, és tudom, hogy nem lehet "leülni beszélni" a szüleiddel, mert nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem hallgatnak meg.

A családsegítő jó ötlet, és mindenképp hívjál föl egy ingyenes lelkisegélyt. 116 111 pl.

ők biztos jobban tudják, hogy mit lehet tenni, mint mi.

A lényeg, hogy mindettől függetlenül tényleg járj könyvtárba, tanulj, és ha lehet, szinte csak aludni járj haza. Én a helyedben próbálnék minden kommunikációt kerülni a szüleimmel.

Vagy hát amennyire lehet. És tényleg könyvtárba járnék tanulni. Utána meg elmennék valami vidéki egyetemre, vagy bármi.

Nem tudom, nincs-e valami rokon, aki segíthetne. Nagyszülők, stb.

De a lelki segélyt mindenképp kérdezd meg!

Csak a te leírásod alapján valóban nehéz megítélni a helyzetdet.

Lehet hogy igazad van, lehet hogy nincs.

Nem tudjuk mit kérsz tőlük, és azt sem hogy te megtennéd-e azt amit elvársz tőlük?

A szülőktől sem várhatod el a tökéletességet, mert magad sem vagy /leszel az. De törekedhetsz rá.

Egyáltalán miféle mércével méred te a szüleidet és magadat ?

Magadat teszed meg mércéül akkor persze egyszerű a pálya, mert te vagy a jó és mindenki aki a te elvárásaidtól eltér, az rossz.

A dolog nem így működik.

Az ő helyükben te nem biztos, hogy tűrnéd, hogy aki a te házadban lakik, akinek a ruhát te veszed, a kajájáról megélhetéséről te gondoskodsz az kifogásolja, azt hogy te nem vagy hajlandó - akármiért - akárcsak mert úgy van kedved - bizonyos kéréseit teljesíteni. Nem tűrnéd el.

Nem tűrnéd el azt sem hogy számonkérje rajtad

Igen, eljön az idő amikor önálló leszel - a szabadság az a dolog ami az önállóság mellé jár. Magad oldod meg minden problémádat, a lakástól, a ruhán keresztül a kajádig önállóan - attól leszel szabad - attól kezdve nem függesz.

Akkor aztán kérhetsz meg követelhetsz mindent saját magadtól meg meg is adhatsz mindent magadnak, ha tudod.

És természetesen felelsz is magadért.

És majd a saját gyermekeden megmutathatod mennyire jófej vagy.

Mert utódvállalás nélkül csak a szád jár és az Élet mércéjén is könnyűnek találtatsz majd: kihalsz.

El tudom képzelni, hogy nem tetszik amit olvasol, de a dolgok igazságának nem az a mércéje, hogy neked tetszik-e vagy sem.

Mindettől függetlenül jegyezd meg jól: a szabadság egy olyan dolog amit magad fölött gyekorolhatsz - mihelyst másokra terjeszted ki a szabadságodat, elvársz tőlük - olyan területre tévedsz ami már az ő szabadságuk.

Amit ők tudnak tenni azt te nem tudod tenni: az nem a te szabadságod. Ha pedig nagyon elvársz- már nem vagy szabad mert foglya vagy valaminek ami nem rajtad múlik.

A szabadság a korlátainkon belül értelmezhető te szabad akkor vagy, ha megszabod saját magadnak a korlátaidat és nem akarsz más szabadságterületére betörni... abban a pillanatban foglyul esel - aztán szenvedsz valamitől ami benned van... lehet attól kell szabadulni, hogy szabad lehess...

Ez a szabadság rizsa, kedves előző, komolyan mondom, nagyon borzasztó.

Nem veszed észre, hogy itt egy 14 éves kétségbeesett gyerek van nagyon rossz helyzetben?

Nem veszik tudomásul a szülei az szükségleteit, a kétségbeesését, még pszichológushoz sem engedik, pedig a gyerek próbál minden áron normális maradni egy ilyen káros környezetben.

Fogalmad sincs, milyen ilyen szülő mellett felnőni.Hidd el, az első, amiben az ember a hibát keresi, az saját maga. Ezzel a rizsával, amit itt lenyomtál, csak a gyerekben kelted még jobban a bűntudatot.

Nekem az egyik szülőm ilyen nehéz eset, szerencsére a másik normális. De még így is rettenetes nehéz volt a gyerekkorom/kamaszkorom, és a fiatal felnőttkorom is, és máig kihat rám az egész. Állandóan magamban kerestem a hibát, próbáltam mindent MÉG TÖKÉLETESEBBEN csinálni, mert minden baj volt, bármit tettem. Kiszámíthatatlan volt, hogy melyik cselekedetem milyen reakciót vált ki. Pedig én aztán tényleg jó gyerek voltam. Még csak az kellett volna, hogy pluszban a meglévő mellé még idegenek is bűntudatot keltsenek bennem, hogy én tehetek az egészről.

Itt tenni kell valamit, mert a leírásból, a szülők reakciójából érezni, hogy valami nincs rendben a családban. Hogy mindkét szülő ilyen, és a gyereknek nincs kihez fordulni, az nagyon megnehezíti a dolgokat egy 14 éves számára, akinek alig van fogalma az életről, a cselekvési területe pedig erősen korlátozott.

Tehát itt segítség kell, nem szidás, kedves nagyon okos filozofálgató válaszoló.