Van köztetek, aki félt attól, hogy nem bír majd a gyerekeivel maradni, nem fogja őket eléggé szeretni, de végül belevágott, és jól sikerült?

Nem ennyire durván, de nekem is vannak kétségeim a gyerekvállalással kapcsolatban. Mindenki azt mondja körülöttem, hogy bár nagyon sok idejét veszi el a gyereke és sokszor próbára teszi, soha nem bánta meg és már nem tudna a gyereke nélkül élni.

Én nagyon jól kijövök a gyerekekkel, de mikor pár óra múltán már "unom" magam a társaságukban, akkor örülni szoktam annak, hogy nem kell velük tovább foglalkoznom. El nem bírom képzelni, hogy milyen lennék anyának, pedig gondoskodó vagyok, a páromat is mindig mindenben "kiszolgálom". De hogy egy gyerekkel hogyan bírnék, fogalmam sincs, ezért bennem is nagyon sok kétség van. Az a baj, hogy az ilyesmit nem lehet kipróbálni, mert ha már ott van, egy életen át felelősséggel tartozunk érte.

Hány éves vagy?

Én 28 , és nagyon sokáig így éreztem mint Te. Kivéve hogy a férjemre én sosem amolyan nagy ő-re gondoltam ahogy írtad te, hanem tudtam hogy ő az.

Féltem attól, hogy megváltozik minden, mi is, a házasságunk és hogy nem lesz elég türelmem senkihez és semmihez. Féltettem a karrierem, amit sok tanulással és munkával elértem, felső vezetőként 25 évesen.

Aztán egy nap úgy keltem fel, hogy nekem gyerek kell. Átkattant valami az agyamban, az a közhely, amit sokan mondanak. A férjem akkor még nem állt rá készen, mondtam neki semmi gond, szólj ha úgy érzed hogy belevághatunk. Neki is kellett több, mint fél év. Két éve elkezdtünk próbálkozni, akkor már nagyon vártam az anyaságot. De nem jött sokáig a baba, most vagyok 20 hetes kismama, jó másfél évbe telt mire jönni akart. Nagyon boldogok vagyunk.

Én azt tudom neked javasolni, hogy adj időt magadnak, nem hajt a tatár, tényleg csak akkor kezdj el próbálkozni, ha úgy érzed fel tudsz adni sok mindent a gyerekért. Ez lesz jó mindenkinek.

sokban hasonlít az életed az enyémre.

szinte tökéletes pasi, normális anyagi háttér.

volt már a kezemben pár gyerek, jól elvagyok velük, de nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy ennek van árnyoldala is, és egyelőre nem merem vállalni.

valahol belül mélyen érzem hogy egyszer mindenképp szeretnék gyereket, mert vannak olyan dolgok, amiket csak általa élhetsz át, és a személyiségfejlődésednek is jót tesz ha van utódod.

egy idő után már nem elégít ki a karrier, az utazások, a bulik, a közös, kettesben töltött programok a pároddal.

annak ellenére hogy sok nehézséggel jár, nagyon sok olyan élményt kapsz, amit csak akkor tapasztalsz ha szülsz.

bár ha belegondolsz, az élet más területei is így működnek. sokat tanulsz, dolgozol, küzdesz, de cserébe ott vannak a sikerek adta örömök, a szakmai elismerések.

"Anyámtól azt hallottam kicsi koromtól, hogy ha az emberek tudnák, hogy milyen, ha gyerekük van, sosem csinálnának. Ex-anyósom azon zokogott nekem, hogy a gyerekei elrabolták az életét. Tanulmányok szerint a gyermekszületés után a párok sosem lesznek többé olyan boldogok, mint előtte kettesben. "

viszont ha megbocsátasz, akkor elmondom hogy ez a része a mondanivalódnak marha nagy ökörség.

anyud lehet rossz pillanataiban mondta, sajnos sok kárt okozott, és ezt egyenesen gonosz dolognak tartom. anyám nekem soha nem mondott volna ilyet, pedig ritka vásott kölyök voltam, csodálom hogy ép idegekkel túlélt :)

anyósod szövege is elég ízléstelen, nem is igazán tudom mire vélni...

nos, a kutatások készülhetnek manipulatív céllal is. ha kicsit gondolkodsz, akkor rájössz hogy nem úgy indul az ilyesmi hogy na, akkor adunk nektek sok pénzt, kezdjetek el kérdőívezni és hasonlók, hanem ki van adva az ukáz hogy mi legyen a végeredmény, és ehhez kiválogatnak egy olyan mintát, ami azt hozza ki amit fentebb leírtál.

akik nem tudnak boldogok lenni családként, azoknak nem a családjukkal van a bajuk, hanem a nézőpontjukkal. és most feltételezzük azt hogy egy jól funkcionáló családról beszélünk, nem egy itt csalom meg-ott qúrok félre típusú emberek kettőséről.

igen, kettesben teljesen máshogy éled meg a dolgokat mint egy gyerekkel, de attól még ezek a dolgok nagyon is jók tudnak lenni. ha ez valakinek új, akkor ott valami gond van a kis buksiban.

"Félek, hogy mivel már gyakorlott menekülő vagyok, és imádok megszabadulni a problémáktól, egyszer a családom is terhessé válna számomra."

Nehéz beleképzelni magamat a helyzetedbe, mert én nagyon máshogy érzek a gyermekvállalással kapcsolatban.

De ha így éreznék, ahogy Te fogalmaztál, és előbb-utóbb mégis gyermeket szeretnék a Párommal, akkor abban a sorrendben érezném helyesnek mindannyiunk érdekében, hogy először saját magamban teszem rendbe ezt a "menekülési kényszer" hozzáállást, (ha egyedül nem megy, akár egy kis terápiás segítséggel, ahol segítenek megtalálni és feldolgozni ennek a tudatalatti okát, gyökerét), és utána jöhetne az első baba, nem pedig fordítva.

Akkor szülnék gyereket, amikor nagyon vágyom rá, és ez a gyermek utáni vágy már sokkal erősebb bennem, mint azok a - bizonyos mértékig minden leendő anyát foglalkoztató - aggodalmak, kétségek, hogy hogyan fogok, hogyan fogunk majd megbirkózni a ránk váró kihívásokkal ebben az új élethelyzetben.

Én úgy gondolom, egyetlen nőnek sem kell tökéletes anyának lenne. Szerintem minden gyerek boldog lenne egy jó anyával, aki úgy igyekszik jó anya lenni, hogy közben ő is jól érzi magát a bőrében annyia, hogy harmóniát tudjon teremteni magában és maga körül.