Mit tegyek? Elegem van a szüleimből.

Sziasztok, 15 éves srác vagyok. Igen, tudom, ez az egymilliomodik "elegem van a szüleimből" kérdés, de muszáj kiadjam magamból, mert máshol nem tudom. Szóval, hol is kezdjem. Adva vannak a szüleim, akik biztos, hogy szeretnek, de alig éreztetik velem. Igen, megkapok mindent, ami szükséges, és még följebb is, de valami igazán fontosat nem. Azt, hogy érzem, hogy elfogadnának. Mindent, ami szükséges, azt megkapom, ruhákat, ételt, egy kis zsebpénzt, házat, ahol élhetek. De amit én szeretnék,és nem tartozik bele ezekbe a körökbe, azt magamnak kell előteremtsem. De ezzel igazából nem is lenne baj. De vannak azért kivételek, amikor a telefonom(amit ugye én vettem) összetört, nem hinném, hogy vennének nekem egyet. De ez most mellékes. Nem ez a probléma. A probléma azzal van, hogy mindig mondogatják, hogy szeretnek, igen ez elég gyerekes, de úgy érzem, hogy nem szívből mondják, csak amolyan szülői kötelezettségként. Azt érzem, hogy nem is szeretnek amilyennek, amilyen vagyok. A minap is apa nézett valami videót valami csodagyerekről, aki 3 évesen profin gitározott. És mondogatta nekem, hogy hát én már így nem fogok semmiben kitűnni. Erre válaszoltam, hogy most komolyan akkor szeretnél, ha ilyen lennék, és országnak-világnak mutogatnál. Erre anya, hogy csak jó lenne, ha valamiért büszke lehetne rám, és kihúzhatná magát. Ja? Akkor bocsánat, hogy élek. És az ilyenfajta felfogás végigkíséri az életemet. Nem is érdekli őket, hogy én mit érzek, csak az, hogy minél jobban pedálozzak, nincs pihenés, folyamatosan csak húzni kell az ekét. A tanulmányi átlagom 8.-ban 4,4 ami az osztályátlag. És kb. az ország 20. legjobb sulijába járok, de anno a Fazekasba is simán felvettek volna. Lehet mondani, hogy ejnye ez nem olyan jó, de ebbe olyan tárgyak is beletartoznak, mint a rajz, amiből 3-as lettem, és az ének, amiből pedig 4-es. És még van egy csomó olyan tantárgy, amiből simán javítok kitűnőre. De nem, ez nem elég. Miért nem vagyok kitűnő? Folyton nyaggatnak, hogy menjek el gyakorolni külön tanárhoz, holott már ő állította le őket, hogy fölösleges ennyit járatni. Hét közben nincs egy szabadnapom se, ahogy kicsöngettek, szó szerint rohanok a vonathoz, hogy elérjem. Van amikor negyed ötre érek haza, és akkor ebédelek. Aztán jöhet az edzés, vagy különóra. És amikor ezt elpanaszolom nekik, hogy ez sok, akkor azzal védekeznek, hogy amikor annyi idősek voltak, mint én ,akkor napi két edzésük volt, és hogy ezzel nem hatom meg őket. Anyám már kész idegroncs, agyonhajszolja magát, és amikor hazaér, rajtunk ordítja le a feszültséget. Apa még annál is többet dolgozik, és azt a kevéske időt, amit itthon tölt, azt is úgy tölti, hogy hallgatja anyám kiabálást, amitől ő is bekattan. És kész is az esti veszekedés. Sose hagynak pihenni, hétvégén is fél nyolckor kirángatnak az ágyból, pedig kipihenném, azt amit hét közben elviselek. Azt mondják ,hogy irritálja őket, hogy az ágyban fekszem kora délelőtt. És hogy változzak meg. Véletlenül se nyelnék le, hogy jól érzem magam inkább beszólnak. A másik az edzés. Nagyjából heti 4 edzésem van, de azért piszkálnak, hogy hétvégén miért nem megyek el futni. Teljesen mániákusok a futást illetően, már mindketten orvoshoz járnak a bokájuk miatt. Este szeretek sokáig fennmaradni, mint a kortársaim, amit nem díjaznak. Általában facebookozni szoktam, amit szintén nem helyeselnek. Miért nem találkozom velük? Hogy miért? Azért, mert nincs időm a programok miatt! Vettem magamnak egy ps3-at. Na azzal sem hagynak békén. Hogy bent legyen a szobámban, ugyan már! Mondjuk nem is lehetne, mert egy redvás tévét sem engednek, hogy vegyek. Folyton elrakják a kontrollert valahova, cukkolnak, hogy miért játszom annyit, pedig elég keveset játszom. Meg hogy kiszakadok a Valóságból. De miért baj az? Legalább egy kicsit, ha már az élet ilyen. És egyébként mi közük van hozzá, hogy hogy töltöm el az időmet? Mivan, ha videójáték fejlesztő akarok lenni. De szerintük az hülyeség és értelmetlen. És? Ha én ezt szeretném csinálni? Egyébként nem, de ha igen? Az leszek, ami akarok. Beszélni nem lehet velük, mert az olyan, mint a falra hányt borsó. Egyszer egy este elolvastam egy ilyen kamasznevelési könyvet, és azzal a tudattal feküdtem le, hogy majd másnap jól mindent megbeszélek velük, hogy ne legyen vitatkozás, mind a két fél változni fog. Erre másnap elkezdtem beszélni velük ,de egyből lehurrogtak, azt mondták csak nekem kell változni, és végig se hallgattak, már lökték is a saját változatukat. És csodálkoznak,leantiszociálisoznak engem, amikor én inkább a szobámban ülök, és legszívesebben hozzájuk se szólok. Kérlek segítsetek!