Mit gondoltok, hogyan kellene túllépnem ezen?

Apukám 6 éves koromban meggyilkolták.

Anya és nagymamám neveltek, igazából inkább nagyim, mert anya dolgozott, ha épp nem akkor pasizott, neki otthon semmit nem kellett csinálni, mert nagymamám (bocsánat a kifejezésért)a fenekét is kinyalta, elé rakta az ennivalót, nem kellett rendet tartania, stb.

6 éves koromtól költöztünk rengeteget, anya mindig más férfiakkal lakott és én mindig el voltam hanyagolva, ha kint mászkáltam, a kutya sem keresett, ha felriadtam este és anyáért kiabáltam, még én lettem lecseszve, hogy nem hagyom aludni őket, ha beteg voltam, anya nem törődhetett velem, mert az aktuális férfi féltékeny volt, hogy velem törődik, így nem is tette inkább.

A tanulás sosem volt az erősségem, ha viszont egyest hoztam haza, mindig ordítottak velem, olyanokat mondtak, hogy tönkreteszem anyámat és hogy rossz gyerek vagyok.

Anya ilyenkor sírt, nekem pedig bűntudatom volt, hogy rossz vagyok és nem felelek meg.

Nagymamám mindig az unokatestvéremmel példálózott, hogy ő mennyire ügyes, kitűnő tanuló.

De az Ő családi háttere remek volt, mindig csak dicsérték, sokat foglalkoztak vele, remek családban nőtt fel, szinte kiszolgálták a szülei és csak körülötte forog a világ mai napig.

Anya időközben alkoholista lett, természetesen nem tart rendet itthon, én csinálok mindent.Sokat veszekszünk ilyenkor, mert ha részeg mindenbe beleköt.

16 éves korom körül már kedvem sem volt hazajönni, mert legszívesebben megöltem volna magam ha a közelébe vagyok és látom mennyire szánalmas.Depressziós lettem és komolyan fontolgattam az öngyilkosságot.

Szerencsére megismerkedtem 17 évesen a jelenlegi párommal,aki mellettem állt és sikerült erőt merítenem belőle.

Viszont a mai napig bármihez kezdek, úgy érzem kevés vagyok, nem fog sikerülni, hiába tudom, hogy valamire képes vagyok, belül mégis van bennem egy szorongás, ami miatt úgy érzem nem fog sikerülni.

A legkisebb negatív kritika hatására még jobban erősödik bennem ez az érzés, mindig a legjobbat próbálom nyújtani, de talán már olyan alázatosan, hogy az eddigi munkaadóim mind rabszolgaként kezeltek és embertelenül bántak velem.

Valahogy mintha megéreznék mennyire bizonytalan vagyok.

Nem akarom, hogy az életem így éljem le, tennem kellene valamit, de nem tudom mit.

Bármilyen ötletet szívesen meghallgatok, tanácstalan vagyok.

23