Szülők! Nektek miért kell ezeket felhánytorgatni? Mire jó a lelki zsarolás?

Na, jól félreérthető voltam...(11.)

Nem azt írtam, hogy HELYES!!

Megpróbáltam válaszolni, hogy ugyan, miért teheti?

Talán, mert nem tud hatni a gyerekre, nincs szülői tekintélye,és így reagál, ha hangos a zene.

Nem tud kellő indokot mondani, nincs türelme beszélgetni, ezért CSAK ezt az indokot tudja mondani.

Nem magyarázkodom, mert ez is félre érthető lesz.

8-as vagyok.

Ha úgy érzed, hogy mégsem érdemled meg ezeket a mondatokat, akkor csak egyszerűen kérdezd meg anyukádat, hogy miért mondja ezt neked. Mi az amit szeretne, hogy másképp legyen. Szóból ért az ember, és ha már a saját anyjával nem tud szót érteni, akkor kivel?

Szülőként és gyerekként egyaránt szólok hozzá a témához, ugyanis azt, hogy: "amíg az én kenyeremet eszed, azt csinálod, amit én mondok..." gyerekkoromban én is megkaptam a szüleimtől.

Azt érték el ezzel a hozzáállással, hogy mihamarabb húztam el otthonról 18 évesen. Mellesleg apám vaskalapos modora és speciális nevelési elvei alapján (gyakran eljárt a keze) 14 évesen olyan iskolákat kezdtem keresgélni, amivel a legrövidebb idő alatt végzettséghez jutok. 2 éves iskolát végeztem el. Pedig a tanulmányi eredményem jó volt, mehettem volna középiskolába is... már mindegy.

Felnőtt koromban 3 gyerekkel, férjemmel rájuk szorultam.

Továbbra is megkaptam anyámtól ezt az hozzáállást, ha vitatkoztunk valamin.

Most inkább élek nélkülőzve, mint velük egy házban...

Ezt is érdemes elolvasni:

Na de hogy néz ki mindez a hétköznapi kommunikáció szintjén? Úgy, hogy nem mondjuk, csináld ezt, ne csináld azt, nem címkézünk, nem minősítünk. Nem figurázzuk ki és nem szóljuk le. Nem veszekszünk vele a döntései és a nézetei miatt, nem romboljuk a kapcsolatait, nem lázítjuk a házastársa ellen, nem ássuk alá a házasságát, nem kérünk számon rajta teljesítményt, sem a háztartás, sem az egzisztenciateremtés, sem az előállított unokák mennyisége és minősége terén, sem másban. Burkolt, nyakatekert formákban se tegyük ugyanezt! Ha hátulról jövünk („jaj de szép ez a ház, és gyerekeket mikorra terveztek?”), akkor nemcsak azt érzik, hogy nyomást gyakorlunk, hanem azt is, hogy manipulálunk, hogy még a dicséretünknek sem lehet tisztán örülni - bomba van a sütiben. Jobbító javaslatainkat és felbecsülhetetlen tudásunkat se próbáljuk dicséretbe burkolni. (Nahát, már mennyi foga van! Így már biztos nemsoká abbahagyod a szoptatást… Az én időmben senki sem szoptatott ilyen sokáig.) Ezek mind kapcsolatromboló viselkedések. Természetesen könnyebb ezt elkerülni ott, ahol a nevelés korábbi szakaszaiban sem volt jellemző az ilyesmi. Ha régebben is élt bennünk a gyerektisztelet, most könnyebb lesz felnőttnek látni és akként becsülni őt. Becsülni azt, amit elért, és drukkolni annak, amiben még fejlődésben van.

Mondataink, megnyilvánulásaink alapjában véve kétfélék lehetnek: negatívak és pozitívak. Negatív a kritika, a sértés, és ennek összes burkolt formája: a „jótanács”, a „konstruktív kritika”, a „jobbító javaslat”, a „csak segíteni próbálok” kezdetű megnyilvánulások, az „én úgy látom, hogy a te férjed/feleséged” kezdetű bomlasztások és folytathatnánk a sort. Pozitív minden, ami azt üzeni, jól csinálod, tetszik, jól teljesítesz, sikeres vagy, elégedett vagyok, jó rád nézni, remek gyerekeket produkáltál, szép a lakás, remek, hogy nyaralni viszitek a kicsiket, milyen jó, hogy ennyit jártok velük játszótérre, isteni, hogy ti mennyivel egészségesebben táplálkoztok, tetszik az új csempe, fantasztikus, hogy a kicsinek már négy foga van. Az élet tulajdonképp roppant egyszerű: ha azt akarjuk, hogy elfogadjanak, adjunk minél több pozitívat és minél kevesebb negatívat.

És mi ebben a jó hír? Az, hogy ha idős szülők vagyunk és keressük az utat gyermekünkhöz, immár tudhatjuk, hogyan kerülhetjük el azt, hogy az utat saját kezünkkel torlaszoljuk el. Az eredmény meglepő. Ha jól csináljuk, kiderül: a fiataloknak igenis van igényük a szüleikre.

ezen az oldalon érdemes olvasgatni ebben a témában

[link]