Nagyon megromlott a kapcsolatom az anyukámmal, borzalmasan sokat veszekedünk. Mit csináljak? SEGÍTSÉG!

19 éves fiú vagyok, most érettségiztem idén. A szüleim elváltak, még amikor 11 éves voltam. Apukámmal azóta eléggé eltávolodtunk egymással, gyakran beszélünk telefonon, de már csak sablonszövegek alkotják az ilyen beszélgetéseink nagy részét. Apukám éli az életét, nem képes elfogadni, hogy hibázott, gyűlöli, ha tükröt tartanak neki. Anyukám próbálta a kapcsolatot miattunk (van egy bátyám) tartani vele, de ő minden ilyen próbálkozást visszavert, ugyanúgy vitába ment át minden, mint még a válásuk előtt. Jelenleg egyedül nevel engem és a testvérem az anyukám. A munkája nagyon megterhelő (pszichiáter), ezért is ingerült gyakran.

A kapcsolatom anyukámmal nagyon mély és nagyon jó volt egészen addig, amíg el nem kezdtem kamaszodni. 15 éves koromtól kezdve lett egyre rosszabb a kapcsolatunk, de leginkább tavaly, végzős évem alatt romlott meg. Ő nagyon maximalista ember, rengeteget tanult, sok diplomája van. A bátyám nagyon szorgalmas volt világ életében, anyukámnak ő volt az első élménye kamasszal (ami nagyjából máig kimaradt, mert pont akkor váltak a szüleink, és ő az egész kamaszkort kb. átugrotta). Épp ezért velem meggyűlt a baja nagyon. Én lusta vagyok, utolsó két évben alig tanultam a gimnáziumban, csak sodródtam az eseményekkel. Neki ez új volt, mi lett az ő kisfiából. Az utóbbi évet azzal töltötte, hogy helyettem is idegeskedett a tanulásom miatt. Hetente legalább 3-szor hatalmas veszekedések törtek ki közöttünk, de már a legapróbb dolgokból is nézeteltérés lett. Én szerintem amúgy a végén már "csakazértse" tanultam. Tudtam, hogy az lett volna a jó, de annyira idegesített, hogy szándékosan minden mást csináltam. 446 pontot szereztem az érettségin (az 500-ból), ezzel viszont nem jutok be az általam megjelölt helyre. Nem is tudom még mi akarok lenni. Ő azt mondta, örül neki, hogyha nem megyek egyetemre, mert legalább kitalálom, mi akarok lenni, de minden alkalommal, amikor szóba kerül, látom rajta, hogy nem elégedett velem, többet várt volna tőlem, szerinte ennél többre vagyok képes stb. A maximalistaságát próbálja kivetíteni rám, nem képes elfogadni, hogy én más vagyok. Most már odáig jutottunk, akármit csinálok, baj neki. Teljesen ki van akadva, remeg az arca az idegtől, amikor szóba kerül, hogy még nincs állásom. Mondom neki, egy hónapja lett vége a négy éves gimnáziumnak, hadd pihenjek egy kicsit. Már ott tartok, hogy legszívesebben elköltöznék valahova nagyon messze, csakhogy ne kelljen vele élnem. Nem bírunk beszélgetni, beszélni sem egymással, mert mindig valahogy veszekedés lesz a végéből.

Azzal is baja volt, hogy nem pályáztam meg állást, utána meg az volt a baja, hogy egyszerre csak egyet, azzal is baja van, hogy még nem szereztem adószámot, azzal is baja van, hogy amíg valami állás összejön, nem dolgozok valami mást, azzal is baja van, hogy a szünet eleje óta sokat gépezek, mindennel baja van.

Azt is mondtam neki, hogy engedjen a saját tempómban haladni, mert az életben nincs lehetőség levágásra, a saját ritmusomban kell rájönnöm, ez rossz nekem, nem kéne rugdosnia hátulról, mert soha nem fogom megérteni azt az utat, amin ő most átrugdos (egyelőre nem hagyom magam).

Jelenleg egy óceánjáró hajóra akarok kijutni 8 hónapra, csak hogy távol legyek tőle (meg önismereti szempontból is nagyon jó lenne). Vágni lehet itthon a feszültséget a nap minden órájában.

Kérlek próbáljatok meg segíteni. Lehet további kérdést feltenni, tudom egy kicsit kuszák voltak a gondolataim.