Gondolkodtatok már azon, mi lesz ha a szüleitek betegek, magatehetetlenek lesznek? Mit tennétek? Tudtok velük beszélni erről?

Nem hiszem, hogy ezeket a dolgokat előre el lehet tervezni...

Én tudatosan készültem rá, hogy majd ellátom a szüleimet idős (magatehetetlen) korukban : a közelükben vettem lakást, pont emiatt!...

Aztán amikor anyukám egy éjszaka váratlanul agyvérzést kapott és féloldalára lebénult, akkor mégis az derült ki, hogy apukám akarja ápolni... Bármennyire szerettem volna segíteni, mindent elhárítottak... :-((

Később meg úgy döntöttek, hogy beköltöznek egy nyugdíjasházba, ahol külön kis lakrészük lett, 24 órás orvosi és ápolói felügyelet, időseknek való programok, stb...

Egyszerűen nem lehetett lebeszélni őket erről, ez az ő akaratuk volt, muszáj volt beletörődnöm... (Viszont jól érezték magukat itt.)

Anyám két éve meghalt, apám most már egyedül él a nyugdíjas otthonban (87 éves), továbbra is jól érzi magát, nem szeretné, ha mi ápolnánk a testvéremmel vagy mi gondoskodnánk róla... :-((

Megvan a maga kis élete, barátai, programjai, elfoglaltsága, és ő így érzi jól magát!

Régen el sem tudtam volna képzelni, hogy az én szüleim valaha öregek otthonában lakhatnak, de most hogy látom, milyen is ez valójában, elfogadtam, hogy ez az apám akarata, nem tudok semmit tenni ellene!...

Örülök, hogy ő jól érzi így magát, úgy látom megfelelően gondoskodnak róla, én biztosan nem tudnék napi 24 órában vigyázni rá!...

Az én anyám azt kérte, hogy ha magatehetetlen lesz, helyezzük el egy jó(!!!) ápolási intézményben, osztályon. Vagyis ahol emberileg, szakmailag és minden szempontból megkapja a maximumot. Ahol nem nyolcágyas szobában, gondoskodás nélkül és esetenként bunkó betegtársakkal kell együtt lennie. Mi így fogjuk csinálni. Naponta megyünk majd hozzá, és a legjobb szakszerű ápolást biztosítjuk.

Mert szép-szép, hogy "magam ápoljam", de mondjuk ha kisgyerekeim lesznek akkorra már, saját családom, őket nem feltétlen tehetem ki ennek, nem beszélve arról, hogy nekem magamnak is "egyben kell maradni", nem őrölhetem fel magam a napi teendőkben. Mellette lenni, az fontos, de a szakszerű ápolás is az!

Hiába van valakinek sok pénze, sok szabadideje, de az ÁPOLÁS mégiscsak egy külön szakma!...

Egy szakképzett ápolónő évekig tanulja, hogyan kell mosdatni, tisztába tenni, etetni, átöltöztetni egy magatehetetlen beteget, melyik betegségnél mire kell figyelni, stb...

Lehet, mi családtagként jót szeretnénk, de a legjobb akarattal sem tudunk megfelelni ezeknek a követelményeknek!... Netán pont a szakértelmünk hiánya okozhatja a szüleink halálát adott esetben...

amikor anyummal végigmentünk ezen a fájdalmas folyamaton a nagyszüleimmel, akkor ő azt mondta, h nyugodtan tegyem otthonba ha már képtelen lesz az önálló életvitelre.

itt igazából az a baj, h mindkét megoldás borzalmas teher a léleknek. ha vagy olyan helyzetben, h otthon lehetsz vele, ápolhatod, akkor abba betegszel bele, h a szülőd, aki valaha erős ember volt, felnevelt, mindent megadott, most napról-napra gyengébb, elesettebb és neked végig kell nézni a haldoklását. ha pedig otthonba fekteted, akkor meg szívtelennek érzed magad, amiért nem te gondoskodsz róla. itt tényleg nincs jó megoldás. :(

ha majd oda jutunk, h édesanyám ápolásra szorul, akkor keresünk neki egy normális helyet, és naponta látogatjuk. bár ez szerencsére még messze van, hiszen alig múlt 50 éves, életerős, pörgős nő, imádja a munkáját, utazgat, színházba jár.

Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, tudja-e vállalni vagy sem.

Én vagyok, aki 16 éves koromtól ápoltam a Nagyimat.Egyszerűen nem tudtam volna betenni egy otthonba sem.Engem Ő nevelt fel, a szívem megszakadt volna, ha ott kellett volna látnom.Rengeteg lemondással járt, a sulit is abba kellett hagynom, d eközben találkoztam a mostan férjemmel, és gyerekünk is lett hamar, mégis megoldottam, hogy Nagyi velünk legyen.Az anyagiakról meg annyit, hogy nem éreztem hiányát annak, hogy nem dolgoztam, mert azért Neki is volt jövedelme-nyugdíja-, +ápolási díjat is kaptam rá, férjem dolgozott, így szépen elvoltunk mi 4-en. Fizikailag nem volt annyira megterhelő, pszichésen annál inkább, látni a szeretett embert, ahogy elhagyja az ereje.

Volt, hogy Ő mondta, kicsim, tegyél be egy otthonba, de én erre nem lettem volna soha képes.

De mondom, ez én vagyok!Aki nem tudja megoldani, vagy jobbnak látja, én azt sem ítélem el egyáltalán.Elég baj az, hogy így kell egy életnek véget érnie....

Nem gondolkodtam rajta előre, de amikor sor került az elkerülhetetlenre -Papám egyre rosszabb állapotba került- egyik nap történése a másik után hozta meg sorban az aktuális döntéseket. Orvos, kórház, jobb orvos, jobb kórház, magas színvonalú idősgondozó intézmény, naponta látogatva a Papát. Sajnos már csak egy-két hónapja maradt.

Mivel nekem nincs igazi családom, most már lassan a magam jövőjén kéne gondolkodnom...