Gondolkodtatok már azon, mi lesz ha a szüleitek betegek, magatehetetlenek lesznek? Mit tennétek? Tudtok velük beszélni erről?

Én a szüleimmel anno sokat beszélhettem ilyesmikről,meg a halálról is. Úgy gondolom,hogy ezekről időnként kell beszélni,hiszen nem tudja az ember elkerülni az elkerülhetetlent.

2009ben Édesapám beteg lett, strokos beteg, lebénult a bal felére. Ettől függetlenül életvidám maradt, sőt sokkal jobb kedvű ember lett,mit előtte. Sok minden nem ment neki egy ideig, fürdettem etettem stb... ez nekem természetes volt. Szerencsére sokáig nem kellett ezeket megtennem,mert hamar újra tanult járni,enni mindent, persze a bal oldala szinte használhatatlan volt. 2013 januárjában el kezdett romlani az állapota, kórházban volt sokat, iszonyatosan lefogyott... 3 hónap alatt 30kg, úgy hogy 70kg volt amúgy. Csont és bőr lett, teljesen leépült,teljesen magatehetetlen volt. pelenka, mosdatás,evés... csak feküdt. semmi mást nem tudott csinálni. Rettentő rossz volt végig nézni ahogyan leépül.. nem kívánom senkinek. De mellette voltunk végig, segítettük amiben tudtuk, stb.. Végül áprilisban elhunyt, daganatos megbetegedésben ( ez csak utólag derült ki )

Szerintem kell erről beszélni, pl mi anno amikor még minden rendben volt,azt is megbeszéltük,hogy hogyan szeretné majd a temetését. A végakaratának megfelelően teljesítettük is.

Attól függ mennyire betegednek meg. Külön tervünk nincs rá, én úgy gondolom, hogy nem kell az ördögöt a falra festeni. Én még csak 23 éves vagyok, de természetesnek tartom, hogyha valamelyik szülőmnek komoly betegsége lesz, akkor a másik szülőm mellett én leszek a legfőbb támasza.

Valószínűleg akkor átbeszélnénk, hogy hogyan tovább, mire van szükség, hogyan tudjuk megoldani és átvészelni ezt az egészet.

Sajnos könnyű azt mondani, hogy ápolnám őket, de ha egyszerűen anyagilag nem tehetjük meg a férjemmel, hogy valamelyikünk 0-24-ben otthon maradjon, az eszméletlenül rossz érzés.

A nagymamámmal most pont ez volt a helyzet. Azért ne gondoljátok, hogy annyira könnyű meghozni azt a döntés, hogy a saját szülődet/nagyszülődet otthonba add. Nálunk nem volt más választás. A nagymamám már tényleg non stop ápolásra szorult, viszont egyszerűen egyikünk családja sem tudott volna megélni, ha magunkhoz vesszük, arról nem is beszélve, hogy 300 km-re él a nagyim és esze ágában sem volt idejönni, mondván ő ott született, ott is fog meghalni. Akkor most oldjuk meg a helyzetet. Egy hónapig váltva utaztunk hozzá, sétáltattuk, hogy mozogjon, etettük, pelenkáztuk, beszélgettünk, ellátuk, de egyértelmű volt, hogy ez így sokáig nem fenntartható állapot. A rosszallóknak megjegyzem, hogy édesapám, a nagy és erős, 80 kilós ember zokogva írta alá az otthonba adásról szóló papírokat, sírva költöztette be a nagyimat az és hangos zokogásban tört ki, amikor belépett az üres házába, annyira bűntudata volt emiatt! A nagyim ezt szerette volna, ő így döntött és mostmár mindenki úgy látja, hogy ez volt a lehető legjobb a számára, nagyon jól érzi ott magát, új hely, egyházi fenntartású és nagyon jól kordában tudják tartani az állapotát, ismét jó kedve van, boldog.

A nyugdíjának a 99%-a az otthonra megy, a maradék a számláira, tehát az sem mondható, hogy a pénzéért csináltuk. Nem minden fekete és fehér sajnos ebben a helyzetben.

A lényeg, mi nem nagyon szoktunk ilyesmikről beszélni. Tudom azt, hogy anyu inkább a halált választaná, mintsem hogy vegetálva, másokra rászorulva kelljen leélnie az életét. Apu vegetálva is szeretne életben maradni amíg csak lehet. Tudom melyikük, milyen temetést szeretne, ha egyszer úgy alakul, de betegségekre külön terveink nincsenek, bízunk abban, hogy a végsőkig egészséges marad mindenki! :)