Furcsa, hogy ennyire közeli a kapcsolatom a szüleimmel?

Úgy nőttem fel, hogy mindig is jóban voltunk, nem volt soha olyan, hogy veszekedtünk volna. Még kamaszként is ők voltak a legjobb barátaim, akikkel beszélhettem bármiről. Pedig mindig népszerű voltam, a legjobb barátnőmmel pl. óvoda óta vagyunk elválaszthatatlanok... De a szüleim sok helyzetet máshogy láttak, és 1-1 kamaszkori krízist megnyugtatóbb volt velük megbeszélni.

Hiába váltak el, egymással is jóban maradtak + így lett egy nevelőapám, aki mindig is a saját gyerekeként szeretett.

Sosem volt tabu előttük semmi, engedtek gimisként is mindenhová, azzal a feltétellel, hogy tudják, hol vagyok épp és kivel. 16 éves koromig minden buliba jöttek értem, ezzel a feltétellel maradhattam akármeddig (és igen, olyankor, ha kellett, apukám hajnal 4-kor autózta át miattam Budapestet). Mikor 14 évesen Szigetre akartunk menni a barátnőimmel, mondták a szüleim, hogy oké, menjünk, de valamelyikünk jön velünk, egyedül nem engednek ki. Első barátnős nyaralásra 17 évesen úgy engedtek el, hogy apa elvitt minket, egy hét múlva a nevelőapám értünk jött (Horvátországba).

Sosem éreztem őket cikinek, vagy a velük töltött időt. Kamaszként is jártam velük moziba, sportolni, nyaralni. És még most, felnőttként is.

Külön élek, de anyukámmal pl. hetente többször találkozom, apával hetente-kéthetente biztos, hogy van 1-2 közös vacsoránk. Nekem ezek természetesek, ahogy az is, hogy ha van egy szabad 10 percem, vagy épp dugóban ülök, felhívom valamelyiküket, hogy mit csinálnak, elmesélem, én mit csinálok, hogy telt a nap.

A párom szerint ez nem normális, és ő félévente látja a szüleit, fél napra, bőven elég neki, mit tudok én ennyit beszélgetni az én szüleimmel... Most azon vesztünk össze, hogy nyárra lefoglaltam egy utazást, a nevelőapámmal. Régi vágyam volt, de senki nem akart jönni velem, mert "mind meghalunk", egyedül a nevelőapám mondta rá az áment, évek után.

A párom szerint ez hogy néz ki, mit gondolnak mások, hogy én egy idegen 60 évessel utazgatok... Ez az "idegen 60 éves" 4 éves korom óta ismer, 19 éves koromig egy fedél alatt éltem vele és az anyámnak a férje. Nem egy jöttment, vagy egy huszadrangú ismerős.

Teljesen önálló életet élek tőlük amúgy.

19 évesen költöztem külön, nem szólnak bele az életembe/életünkbe. Ha kérdezem, elmondják a véleményüket, de nem erőltetik rám a saját gondolkodásukat.

Kicsit azt érzem, hogy a párom azért tartja ezt "nem normálisnak", mert neki sosem volt ilyen mély, szoros kapcsolata senkivel. Ő úgy nőtt fel, hogy 16 évesen már dolgozott, a megkeresett pénzét dugdosta a szülei elől. Én úgy, hogy még egyetem alatt sem kellett dolgoznom, támogattak mindenben és természetes volt, hogy bármi gondom van, nekik szólok.

Neki a családja csak nehezítette az életét, én fogalmam sincs, mihez kezdtem volna, ha nincs mögöttem az a védőháló és szeretet, amiben felnőttem.