Rossz a kapcsolatom a szüleimmel, de anyám az egyetlen stabil pont az életemben, ezért nem tudom megszakítani a kapcsolatot velük. Hogy lehet kijönni ebből a szrból?

Jelenleg egyetemista is vagyok, a bizonyos mértékű anyagi függőség nyilván nehezítő tényező. Ezt nem tudom, hogy meg tudnám-e szüntetni a tanulmányaim alatt, ha nappalin maradok(márpedig maradok, mert nincs lehetőségem intézményen belül váltani levelezőre, szóval ilyesmit ne is írjon senki), inkább attól tartok, hogy ha ennek vége is ragaszkodom.

Nem fejteném ki részletesen, hogy mi vezetett a rossz kapcsolathoz, mert nem az a célom, hogy savazva legyenek. Maradjunk annyiban, hogy apám évekig ivott, azóta mióta nem iszik, olyan, mintha egy random idegen élne a házunkban. Anyám meg hát, túlkontrolláló, meg ilyenek. Tényleg nem részletezném.

Anyagilag támogatnak, de ez a kapcsolat velük érzelmileg nem ad hozzá semmit az életemhez. Ha hazamegyek hétvégére leginkább számolok vissza, hogy legyen már vége, had legyek a koliba, mert egyszerűen rémes a kapcsolatunk. Nem tudunk beszélgetni, megy az életembe való vájkálás és beleugatás anyám részéről, a nagy büdös semmin való hepciáskodás, majd mártírkodás. Nyárra otthon ragadtam, környéken nem volt meló, de semmi gáz, home officeban voltam. Csak hogy egy vitás esetet megemlítsek, elmosogattam, anyámnak nem tetszett, mondván vízpazarlás, több mosatlanra kellett volna várni. Ok. Következő eset, ugyanannyi mosatlan, anyám elmossa, kiakad, hogy én miért nem voltam rá képes. És ezt vagy egy hétig eljátszottuk, hogy ha én elmosom az ugyanannyit, az baj, ha ő mossa el, akkor az is baj, mert "nem csinálok semmit". És így az egyik alkalommal a nagy ordítozgatása oda fajult, hogy én mekkora xar vagyok, mert 5 éve, amikor őt műtötték csak egyszer látogattam meg a kórházban, miközben ő majdnem meghalt, holott nekem anno akkor azt mondta, hogy nem komoly, egyszer se menjek, és amikor mentem is lebaxot, hogy minek mentem, ne menjek többször. Nem is mentem, erre évekkel később vágja a fejemhez, hogy nem mentem, miközben ő mondta, hogy ne menjek. Ebből így gondolhatjátok, hogy milyen lehetett az évek alatt...

Én gyűlölök haza menni. Hányingerem van az egésztől, szó szerint. Viszont nálam valami nagyon broken emberi kapcsolatteremtés tekintetében, lehet a szüleim kúrtak el valamit az évek alatt, lehet így születtem, vagy tudja a gyász. Én nem tudok stabil állandó baráti kapcsolatokat fenntartani. Mindig minden addig tartott, amíg össze voltam zárva az adott emberekkel, úgy, hogy általános, vagy gimi, vagy koliszoba. Az általánosiskolai barátságaimnak a ballagáskor vége is lett, a gimis kapcsolataim elhalóban, párhavonta egyszer-egyszer talizunk, de ennyi, akikkel első egyetemi évben egy szobában laktam, illetve az ő ismerettségi körük, akikkel jóban voltam, már összeszokott társaság voltak, amibe becsöppentem, tök fun volt együtt lógni, spontán mindig kéznél voltam, de más koliba vettek fel és vége is a kapcsolatnak. Ez szerintem miattam is alakul így mindig, egyszerűen fingom nincs mikor kereshetem a másik felet, hogy ne érezze azt, hogy ráakaszkodom, aztán ha valaki véletlenül keresne, akkor tuti, hogy több energiát tesz bele, mint én, mert egyszerűen szorongok, hogy zavarom a másik embert, ami érdektelenségnek hat, és annyi a kapcsolatnak idővel. Pár szaktársammal jóban vagyok még, de inkább az olyanokkal, akik bejárósak ezért sosem érnek rá, vagy nálam is jobban otthonülősebbek, és lehetetlen félévnente egynél többször összeülni, akármennyire is jól elbeszélgetünk órák között, vagy azon a marha ritka alkalmakkor, amikor máshol találkozunk, és van aki bizalmas dolgokat is oszt meg velem, tehát nem csak annyi, hogy felszínes dolgokról való bájcsevegés. Konkrétan nincs szociális életem. Felkelek, bemegyek az óráimra, jobb esetben szünetekben váltok pár szót azzal a pár emberrel, rosszabb esetben nem, visszamegyek a koliba a két nálam is csendesebb szobatársamhoz, akikkel azon kívül, hogy milyen idő van/megyek a szemétledobóhoz, nektek kell valamit kivinni? És egyéb ehhez hasonló témákon kívűl xart sem beszélünk.

Konkrétan anyám az utolsó ember, akivel rendszeres és stabil emberi kapcsolatot ápolok, és az is jó xar, de nem vagyok képes otthagyni, mert mi van ha nem lesz más. Amíg mamám élt azzal nyugtattam magam, hogy csak miatta tartok kapcsolatot anyámmal, de nagyanyám márciusban meghalt, ő volt az utolsó normális családtagom, akivel lehetett értelmesen kommunikálni, de már ez se nyugtat. Rohadt magányosnak érzem magam, ezért benne ragadtam egy xarba, ki tudja meddig, és nem tudom mi ebből a kiút.

Mit tegyek?