Az apa hiánya miért csak felnőtt koromban mutatkozik?

Nem csak felnőtt korban mutatkozik, inkább csak akkor ébredünk rá igazán, tudjuk megfogalmazás milyen hatással is volt rám az apa hiánya. 21 évesen könnyeben tudunk konklúzió vonni mint 12, 15, vagy 19 évesen.

Ahogy idősödsz, úgy fog egyre jobban öaszeállni a kép, és kezd el majd egyre inkább halványulni a vágy az apai szeretet után. Idővel könnyebb lesz.

5 évesen sírtam, hogy elment apa, aztán hozzászoktam... Én is csak ritkán találkoztam vele.

Visszahúzódó és gátlásos gyerek voltam, valószínűleg emiatt a dràma miatt... Én már 40 múltam, nem ma volt... de akkoriban azért még kevesebb volt a vàlás. És mi néhányan "elvált szülők gyerekei" valahol mindig olyan lesajnàltak voltunk akár a tanárok akár a diáktársak részéről, bár az igaz, hogy bántani nem bántott senki.

Egyik osztálytársam gyakran mesélt, hogy az apukája ide meg oda vitte a családjukat kirándulni hétvégén... Olyankor valóban rossz érzés volt, hogy én hiba nyaggattam anyát, mi nem mentünk sehova. Mert ugye neki kettő helyett kell dolgoznia, még nincs autónk, meg pihennie is kell, stb. Túléltem, és igazából még csak irigy sem voltam az elkényeztetett gyerekekre...

(Már csak azért sem, mert kora gyerekkoromban làttam, hogy ezek a tökéletes családban élő apucijuk àltal elkényeztetett gyerekek milyen rosszindulatúak, agresszívek, és főleg irigyek tudnak lenni, annak ellenére, hogy mindent megk

4 folyt.

Annak ellenére, hogy mindent megkapnak. De ez egy más téma.)

Otthon végülis nem volt férfi a házban, miután a nagypapám meghalt. És a válás után apám semmibem sem segített nekünk. Én meg ügyes voltam már kislány koromban, így mondhatni én lettem a férfi a hàznàl, mert mindent én bütyköltem, javítgattam meg, és az egyszerűbb, de erőt igénylő melókat is kivettem anya kezéből. Más nők, lányok ilyesmiket nem csinálnak, mert az náluk apuka dolga ugye....

Amiben igazán megmutatkozik az apa hiányátnak hatása, az gyakorlatilag az én magánéletem.

Kora gyerekkoromban megfogadtam, hogy nem fogok egyedül gyereket nevelni, mert az egy rém önző dolog....

Eleve nehezebben ismerkedtem, sosem voltam egy rámenős típus se, és ha volt valakik, akkor nagyon észnél voltam, hogy merjek-e hosszútávon gondolkodni benne. Eddig nem volt olyan, akiben lehetett.....

Valószínűleg ha nem egy apàtlan gyerekkori élek meg, akkor lazábban létezem, és megyek bele mondjuk egy házasságba, de akkor már lehet én is egy elvàlt valaki lennék....

Tényleg, ti,vakik szintén elvált szülők gyerekei vagytok... Nem figyeltek még fel arra, hogy azok a gyerekkori társaitok, akik már már irigylésre méltó csalàdbam éltek, pont ők azok, aki ma egyedül nevelik csemetéiket???

Mert én elég gyakran làtom ezt....

Az elvált szülők gyerekei sokkal felelősségteljesebbem élnek...

#5 09:45

Nem tudom, mennyiben számít az elvált vagy nem elvált szülők gyermeke a későbbi esetleges válás szempontjából, eleve kettő félen múlik a kapcsolat.

Azt tapasztaltam, hogy, akinek elváltak a szülei, esetleg alkoholista volt valamelyik, ők próbálnak úgy élni, hogy velük ilyen ne fordulhasson elő. A szándék mindenképpen megvan erre, mert rossz példát láttak és tudják, hogy rossz volt a példa.

Más kérdés, hogy sikerül-e ehhez tartaniuk magukat, ez nem biztos... de az sem biztos, hogy jó példa mellett sikerül ugyanez, és újra mondom, kettőn áll a vásár.

Nem csak azon múlik, hogy ÉN akarok-e válni, hanem azon is, hogy Ő akar-e - és egy dolog, hogy az ő akarata függhet részben tőlem is, de az egy másik, hogy a mai fiatalok türelme, kitartása a másik mellett a régi fiatalokhoz képest sokkal kisebb.

Van olyan, hogy egy ponton simán elválhatott volna egy pár, és a mai ember el is válna, de nem engedték el egymást és később kiderült, hogy ez volt a jó választás... manapság simán elválnak és keresik az ismeretlent. A mai ember gyakrabban kapkod és rossz a kitartása is.

Szerintem azért, mert felnőtt fejjel már sok dolgot másképpen lát az ember, és tud összehasonlítást végezni, rájön, hogy másképp is alakulhatott volna a családi élet.

Szerencsére engem egyik szülőm sem hagyott el, de ismerek olyanokat, akiket igen, és ez nyomot hagyott rajtuk.

Nekem apából vasárnapozás jutott (szintén válás miatt), és bár volt nevelőapám, az apakép végső soron mindig hiányzott. Ezt felnőtt fejjel sikerült tudatosítanom, amikor már feltűnt, milyen készségek és ismeretek hiányoznak, amit egy apától kaphat meg az ember normál esetben. Nekem maradt a gyakori önvizsgálat és ismeretek (vagyis nem annyira ismeretek, inkább bölcs tanácsok, amit alapból egy apától kaphat az ember) innen-onnan összegereblyézése.

Anyám gyerekkoromban tett róla, hogy ne kedveljem apámat (ellennevelést csinált), és mivel nem alakult ki köztünk szoros kapcsolat, így felnőtt fejjel sincs meg az egészséges apa-fia kapcsolat (ez részben apám hibája is, aki erőszakosabb természetű (amolyan neki kell igaza legyen, és az ő akarata kell érvényesüljön), valamint az enyém, mert ki nem állhatom, ha irányítani, kontrollálni akarnak).

Sosem értettem miért van hiányérzeted abban, amit nem ismertél.

Egy gyereknek minimum 1 felnőtt emberre van szüksége, aki mentálisan egészséges.

És igen, inkább váljanak el a szülők, a legrosszabb egy rossz házasságot végig nézni a gyereknek.

És azzal sem értek egyet, amikor hurcolják ide oda a gyereket, kötelező láthatás címszóval.

A gyereknek állandóságra van szüksége, stabilitásra.

Felnőttként tarthatsz kapcsolatot a másik szülővel is, meg lehet érteni őt is.

De hiányt nem szenvedsz miatta, mert nincs.

Van, aki a nagyszüleit sem ismerte, van, akinek testvére sincs, ez nem hiány, hanem élethelyzet.

Mindenkinek más jut.