Anyám miért nem megy el a dolgozni, ha nem tetszik neki a háztartásvezetés?

Ennyi alapján, amit leírtál, nem lehet belelátni az életetekbe és megítélni, kinek van igaza. De ha rossz egy házasság, nem tudnak kommunikálni, nem illenek össze, állandó a stressz, el kell válni, nem még éveket belerakni. Apukád bunkó volt, mindegy, mi az oka. Nem tudom, csak most szakadt el a cérna vagy rossz napja volt, vagy mindig rossz napja van. Anyukád marhára kiszolgáltatott helyzetben van, bár biztos elmehetne valami kulimunkára és/vagy eladhatja az örökségedet. A helyedben utóbbinak nem drukkolnék jelen gazdasági helyzetben. És ha a szüleitől kapta házat, mindegy, mit rakott bele apád, mehet albérletbe, fizethet gyerektartást, és az apád által a házasság alatt szerzett vagyon (cég, bér, autó, bármi) és hitel meg közös, mindegy, kinek a nevén van (kivéve, ha van házassági szerződésük). És ez saját pár éves tapasztalatom a bíróságtól válás miatt, nem google okoskodás meg ismerős azt mondta.

Azt azért a franc érti, miért ragaszkodnak olyan emberek egymáshoz és alapítanak családot is, akik nem szeretik és nem tisztelik egymást és győzni akarnak egymáson együttműködés helyett. Vagyis de: azt hiszik a másik olyan, amilyennek én akarom és nem mernek vele szembenézni, hogy nem. Mert anno nincs tapasztalat, csak vágy szeretni és szeretve lenni és valami társadalmi megfelelési kényszer. De te tanulhatsz az ő hibáikból és majd ne csinálj így, csak olyannal legyél együtt, ha családot akarsz, aki nem csak szexuálisan vonz és beleképzelsz valakit, hanem akivel mint barátoddal is tényleg jól érzed magadat annyira, hogy együtt is akarsz vele lakni. Nagyon rossz dinamika, ahol egyik uralkodik a másikon, akár anyagilag, akár lelki terrorral és eszközként használja valamire. És utána már nem merik maguknak bevallani, hogy lyukas vödörbe töltöttek annyi időt, pénzt, figyelmet, szerelmet, reményt... Csakhogy az élet múlik, minél kevesebb van belőle, pont annál sürgetőbb lenne jól megélni, ami van és nem a halálra várni - vagy a másikéra - csak mert ciki belátni a hibákat. Az életet persze élni kell, hozni kell határozott döntéseket és menni egy úton toporgás helyett, de aztán tanulni belőlük, hogy jó vagy rossz volt, és ha kell, kanyarodni. Ez a belátási képesség, hogy objektíven megnézem magamat és az életemet néha mintegy kívülről, a legfontosabb ahhoz, hogy valami fejlődés legyen a kényszerpályák helyett. És ez hiányzik a szüleidből, a leírás alapján mindkettejükből.

Felnőtt gyerek van már, nem 2 éves, egész életében otthon meresztette, mert "abban egyeztek meg" de az a 2 dolog, mely szerint főzzön a családra és mosson ki, őrjön, óbégat meg nincs kedve meg utálja csinálni?

Szerintetek ezt tényleg rendben van?

Kérdezem ezt nőként, aki 8-tól 5-ig dolgozom, de a házimunka döntő részét én viszem, mert a férjem még kevesebbet van otthon, nyilván nem fogom megvárni a mosással, hogy fél 7-kor hazaesik.

Veletek mi van? Pihentessük még anyut? Én is azt gondolom, jódolgában már azt se tudja, mit óbégassaon.

Anyukád nem klimaxol éppen? Mert attól simán lehet hisztis önhibáján kívül. Az kb. olyan, mint a kamaszkor, amikor valaki bármin el tudja sírni magát, hogy őt senki nem szereti, mert milyen szerencsétlen. Nem is beszélve egyéb tünetekről. Meg egyébként is, bárki lehet mélyen, utálhatja az életét - és ebből a szempontból mindegy, hogy dolgozik vagy sem. Természetesen ha arra van szükség, akkor nincs mese, pénzt kell keresni és bármit elvállalni. De ha most még megteheti, talán jó lenne találnia valamit, amitől újra kinyílik neki a világ, megtalálja magát és nem csak otthon van. És jóval barátibb lenne nem mosogatónak beállnia a nyugdíjig - gondolom, te sem ezt kívánnád neki -, hanem akár valami hobbit továbbfejleszteni, amiből egy vállalkozás is kinőheti magát vagy bármiből továbbképzésre járni. Ez sosem késő és anyagilag is lehet, jobban megérné hosszú távon, lelki stabilitást tekintve meg pláne. Valamihez csak volt/van tehetsége... Mi szeretett volna lenni, mielőtt apáddal összejött?

És azért egy családban ne már csak a pénz meg a hasznosság határozza meg az ember értékét és állítson fel hatalmi viszonyokat. Apukádnak is bizony bármikor hozhatja úgy az élet, hogy kidől - és pont az ilyen munkamániás férfiak szoktak hirtelen lerobbanni 50 és 60 között.

Természetesen bárki lehet annyira "hülye", hogy a másik már nem akarja elviselni, túl nagy stresszforrás, úgy érzi elpazarolja rá az idejét, semmi nem változik. Ha ez tartós, akkor sajnos lépni kell valamerre. De a szüleidnek a saját döntésük hozta ezt a helyzetet, mindketten egyformán felelősek érte. Csak ugye olyan hozzáállással kellene legyenek ekkor is egymás iránt, amit fordítva is szeretnének kapni a másiktól. (És ez viszont rád is igaz.)