Dilettáns vallás miatti traumákat, hogy lehet a szülőkkel megbeszélni, hogy megértsenek?

Sajnálom, hogy az eddigi válaszok nem voltak hasznosak, se segítőkészek. Innentől nem is számítok másra, csak arra, hogy mindegyik lepontoz.

Igyekszem sorjában:

A traumák nyilván gyermekkorban, kamaszkorban alakultak ki, ezek terhét csak most nyőgöd, főleg annak kapcsán, hogy nem tudod, ezt jól kezelni a saját gyerekeddel.

Teljesen érthető, hogy emiatt szorongsz, és nem tudod, hogyan kell jól viszonyulni ehhez. (An én szüleim ateisták, de soha nem volt egy meghitt karácsony sem, nem tudtak jól ünnepelni, és ezt átadni, mindig csak veszekedés volt, egészen addig, ameddig azt nem mondtam, hogy inkább ne is legyen karácsony, és felhagytunk vele. Nyilván az ideális az lett volna, ha szép, meghitt ünnepek lettek volna, én ezt csak másnál tapasztaltam meg, és tűnődök azon, hogy milyen is lehetett volna ez nálunk.)

Az, hogy a szüleiddel beszéld meg, szerintem is a legjobb dolog, amit tehetsz, de egyben a legnehezebb is, és eléggé kockázatos is. Nem azért, mert "bántalmazók", és megvernek, hanem mert talán nem tudod olyan jól kifejezni magad, mert nem megy jól a kommunikáció, gyenge a bizalom.

Valószínű, hogy nem csak az a gond, hogy nem volt ünnep, ez csak a felszín, hogy barátokhoz sem mehettél, és egy halom tiltás volt, szerintem sokkal mélyebb probléma az, hogy köztetek nem volt meg a megfelelő kapcsolat eleve, és ez az igazi trauma, ami hatalmas szorongást okozhat neked.

Tehát én még tovább térképezném a pszichológusommal a traumák tárházát, és lehet, hogy tanulnék valami technikákat a kommunikációra.

Igyekeznék a szüleimnek megbocsátani, mentséget keresni a tetteikre, hisz meggyőződésük szerint a legjobbat akarták neked, még akkor is, ha valójában ártottak vele, szóval nem mondanám, hogy ezt gonoszságból, irigységből tették. Persze lehettek más, további nyomások is, amit ők is gyengék voltak kezelni, pl. külső (Jehova tanúi felöli) nyomás... Ennek mind meg van a lélektana, ők is sérültek, szóval lehet, hogy ők sem értik az egészet.

Ha beszélsz velük, érdemes lenne nem vádaskodni, mert azzal jó eséllyel csak védekező álláspontba helyeznéd őket, hárítanának.

inkább át kellene gondolni, hogy mik hiányoztak, mit szerettél volna, és azáltal mire vágytál volna valójában, pl. a családias légkört, a bizalmat, szeretetet, tiszteletet, szabadságot, elismerést, büszkeséget...

És igen, baromi jó lett volna, ha ezeket megkapod, és mintát kapsz a helyes gyereknevelésre, mert most zavarban vagy, és emiatt is komplexusod lehet, hogy szülőként te is rosszul funkcionálhatsz, kudarcot vallhatsz.

Ha valaki nem tapasztalta meg gyerekkorban a szeretetet, az nehezen tanulja meg szeretni magát, és aki nem tudja szeretni magát, az mást se nagyon tud szeretni, legfeljebb AKAR szeretni, és ezért hibázik, görcsösen tesz dolgokat, "túlmozog", te szavaiddal élve: kompenzál.

Közhely, de a gyereknek valójában sokkal fontosabb az együtt töltött minőségi idő, ünnepnapokon az ünnepélyes hangulat maga, mint a tárgyak. Persze az is jó, de azért ezt érdemes szerintem tudatosan meghatározni. Pl. költségkeretet szabni, vagy ilyesmi. Ez megtanít téged is arra, hogy ne szállj el a villamosszékkel. :D A gyerekednek se teszel vele jót, hiszen neki is jó az, ha megtanul vágyakozni, megtanulja azt, hogy mi a lemondás, hogy nem kap meg mindent, mert így tanulja meg a dolgokat megbecsülni.

Ha mindent megkap első szóra, akkor nagyon könnyen elveszíti az érdeklődést, és az hosszútávon egyszerre szomorú és veszélyes is lehet.

Tehát hasznosabb, ha odafigyelést, szeretetet, időt ajándékozol, hogy leülsz vele társasozni, hogy mókáztok... és innentől kezdve teljesen mindegy, hogy limonádét teszel közben oda neki, vagy tízezres üdítőt, az már csak díszlet.

Fontos, hogy ha valamit adsz, azt jó szívvel add, ne szorongással, hisz az ajándék pont erről szól: szeretetet adunk általa. (Mint ahogy nagyon gyakran a lopós gyerekek is csak szeretetet akarnak lopni, mert nem kapnak rendesen.)

Márpedig most nagyon szorongsz, és úgy adod. A szorongást meg a gyerek is megérzi.

Visszatérve, a megbeszéléshez: igen, valóban az a gyógyuláshoz vezető leghatékonyabb és leggyorsabb, de egyben a legnehezebb módszer. Nem mindenkinél működik, hiszen, ha a másik fél már meghalt (ahogy ezt valaki nagyon bölcsen már megállapította), és hasonlók, netán te nem tudod jól kifejezni magatokat, nincs köztetek meg az alapvető kommunikáció sem, akkor ez elég nehéz, könnyen vezethet kudarchoz, de ezt is meg kell bocsátani magadnak: te megpróbáltad, te mindent megtettél azért, hogy kiállj magadért, és ez már egy hatalmas előrelépés a gyógyulás útján, hiszen a saját szükségleteidet tekintve már rendeztél a gyakorlatban valamit. Ezekben a beszélgetésekben nem az a fontos, hogy na akkor majd a továbbiakban a szüleiddel jól telnek az ünnepek, azt már soha nem fogod visszakapni, amit gyerekkorodban nem kaptál meg. Az a lényeg, hogy magadban helyére kerüljenek a dolgok, és helyre rántsad ezeket.

Engem gyerekkoromban a testvéreim rengeteget vertek, és felnőttkorban se tudtam velük szemben megvédeni a határokat, magammal is és velük szemben is rettenetes volt a viszonyom, és nem is tudtam velük erről beszélni. Aztán elgondolkodtam, és megbocsátottam nekik, amennyire tudtam, de persze ez nem volt elég, volt így még teljes, igazi, csak mégis valami, hogy kevesebb legyen a feszültség, annyival, hogy legalább beszélni tudjak róla. Ezt csak utólag láttam be: volt az egyikükkel valami konfliktus, már megint játszotta az agyát, hogy ha akarná akkor is megtehetné, és én meg szembesítettem azzal, hogy mit tett, ez rám hogyan hatott, és hogy ez nincs rendben. Volt egy nagyon nehéz indulatos, érzelemdús beszélgetésünk, talán az első, és azóta az önbecsülésem és az egymáshoz fűződő viszonyunk is sokkal jobb. Szóval igenis működik, működhet.

Nyilván pszichológusok sem javasolják azt, hogy erőszaktevőt keresse fel az áldozat, ha nincs biztonság...

Nálad mindenesetre reményt ad arra, hogy meg tudd ezt velük beszélni, hogy ők is kiléptek már az egyházból, kisebb rajtuk a nyomás, talán már másként csinálnának dolgokat, nem rángatnának el a nyaralásról, lenne karácsony, talán toleránsabbak lennének...

Lehet, hogy még tényleg őszintén nem értik, hogy mi is igazán a bajod, látod, itt is vannak, akik nem értik, pedig kívülállók, és nincs indulat a részükről a veled kapcsolatosan. Simán lehet, hogy még te sem egészen érted, csak a felszínt kapirgálod, és ha érted is, lehet, hogy nem tudod kifejezni, ill. türelmetlen vagy abban, hogy ők megértsenek valamit, netán szembenézzenek vele.

Nagyon sok sikert kívánok. És az út felvállalása is siker!

C.

A pszichológusod klinikai szakpszichológus? Azért kérdezem, mert szakember nem mond ilyet, hogy "beszéld meg a szüleiddel a lezárásért". Az, hogy neked nem volt normális gyerekkorod, az tény, és ezt semmi nem fogja kárpótolni, kompenzálni, helyettesíteni stb. Ezt minden valamire való szakember tudja, mellesleg mit gondol a pszichológus, a szüleid most hirtelen egy értelmes, magas érzelmi intelligenciájú, empatikus, belátó emberek, akikkel csak úgy le lehet ülni megbeszélni, hogy cseszték el a saját gyereküket? Na persze...

Én is jártam és most is járok terápiába, és tudom, hogy vannak traumák, amiket nem lehet teljesen feldolgozni, de meg lehet tanulni velük együtt élni. Nektek is erre kellene törekedni, hogy ezek a dolgok bár fájnak, már nem fognak kihatni a mindennapi életedre, nem fogsz pl. végletekbe esni a saját gyerekeid kapcsán.

Egyébként még egy személyes történetet leírnék: mielőtt elkezdtem terápiába járni, én megkérdeztem anno anyámat, hogy miért dolgoztatott gyerekkoromban irgalmatlan módon, és leordította a fejem, hogy miről beszélek, mert el voltam kényeztetve és nem is kellett soha sem csinálnom semmit. Ezután az óriási gaslighting után döntöttem el, hogy indulok is pszichológust keresni, mert ez iszonyat durva. Szóval tapasztalatból is mondom, hogy nem a szüleidnél fogsz feloldozást kapni, hanem egy jó szakemberrel való kitartó terápiában.

Szerintem írd ki / beszéld ki magadból ezeket. Vegyél zsebkendőt és sírd ki a fájdalmakat.

Bocsáss meg a szüleidnek. A megbocsájtás benned lezajló folyamat, így leteszed ezeket a terheket és könnyebb lesz továbbmenni az életben.

Szerintem nem vagy egyedül, így értem másoknak is ehhez hasonló története, ezek szerintem könnyen megoldható dolgok. Szerintem légy független a szüleidtől, zárd ki az életedből őket, amiatt, hogy több kárt ne tudjanak még véletlenül sem okozni neked.