Anyai és apai kapcsolat, szeretet nélkül milyen emberek lettetek? Mit vettek észre magatokon, amit a szülők hiányára vezettek vissza? Milyen most az életetek?

Ott kezdeném, hogy sajnos nagyon sok ember azt hiszi, hogy csak az számít bántalmazó családnak, ahol a szülők keményen isznak, brutálisan verik a gyerekeket, és mélyszegénységben élnek, a napi betevőt sem tudják összekoldulni. Hát ez qrvára nem így van. A legtöbb mérgező család kívülről nézve eszményi és tökéletes. Szép házban laknak, tele vannak pénzzel, jó kocsi, menő munkahely, görögországi nyaralás, meg amit akarsz. Sokszor a gyereknek is drága ajándékokat vesznek. Emiatt is sokan azt hiszik, odaát minden tökéletes, csak a hálátlan kis piszok unalmában panaszkodik. Főleg azok, akik nem engedhetnek meg maguknak ilyen drága dolgokat.

Én egy ilyen családban nőttem fel. A családunk nagyon el volt eresztve. Viszont apám is, anyám is súlyos személyiségzavarokkal élt, amiről persze ők mit sem tudtak. Mindig féltem tőlük, mert kiszámíthatatlanok voltak, sosem lehetett tudni, mitől gurul el a gyógyszer, és ütnek. Apámnál ez különösen eldurvult. Nem megyek bele, hog mik történtek, mert nem róluk kérdeztél. Elég az hozzá, hogy a fizikai bántalmazástól kezdve a rendszeres megalázáson át a privát szférától való teljes megfosztásig minden ment. A végén pedig elkótyavetyélték a családi vagyont, hogy öreg napjaikban vígan feléljenek mindent, amit néhai nagyapám felépített.

Gyerekkoromban már kezdtem kapisgálni, hogy valami nem stimmel. Ez ugyanis egyáltalán nem nyilvánvaló egy kisgyermeknek. Nem tudunk róla, hogy más családban nem üvöltöznek minden szarságért, nem csépelik bottal-szíjjal a gyerekeket, és a szülők nem börtönőrként viselkednek. Ugyan a gyerekek rendszeres verése nemhogy elfogadott, de egyenesen elvárt volt, én azonban olvastam néhány cikket az akkor még igen modernnek számító IPM magazinban arról, hogy a testi fenyítés bizony borzasztóan káros és nem helyes. Hogy ezen kívül mi nem helyes még, azt persze nehezen tudtam volna összeszedni. Senkivel sem beszélhettem erről, mert a felnőttek kinevettek, és az még a jobbik eset volt, mert volt, aki szaladt a szüleimhez elmondani, hogy milyen "tiszteletlen" voltam velük.

Szóval az első, amit megtanultam, hogy soha nem szabad bízni egyetlen felnőttben sem. Ők egy külön társadalom, akik ellenségesek a gyerekekkel szemben. A felnőtteknek sosem szabad megmondani az igazat, mert visszaélnek vele. Amikor egy felnőtt azt mondja, hogy "mondd meg szépen, és nem lesz semmi baj", az csapda. Egyszer voltam őszinte az apámmal, amikor ezt mondta, és irtózatosan összevert.

Hét-nyolc évesen komolyan gondolkodtam azon, hogy valahogy megöljem őket. Persze egy kisgyereknek ez elég nehéz. Például kikentem a fürdőkádat szappannal, hogy az utánam zuhanyzó apám elcsússzon, és betörje a fejét. Mindig ezzel riogattak. Vagy hogy benzinbe kéne mártani anyám cigijét, és akkor felrobban. Apám ugyanis meg volt róla győződve, hogy a benzin robbanóanyag, és pár csepp is a Holdig repíthet valakit.

Apám ugyanis elképesztően el volt tévedve az életben, és fogalma sem volt, mi hogy működik. Komolyan úgy hitte, hogy ha égő cigivel közel mennek egy autóhoz, akkor felrobban benne a benzin, mint a filmekben. A flipperekről azt hitte, hogy nyerőautomaták, és amikor megtudta, hogy játszottam egy ilyenen, alaposan megvert érte, mert "a Feri bácsi fia is így jutott börtönbe". Két logikai lépés felállítása már lehetetlen volt a sima agyának, egyet bírt elviselni, és ha felhívták a figyelmét a tévedésére, őrjöngött és ütött. Mint például amikor megkérdeztem tőle, miért nem robban fel a Trabantunk, ha mind a ketten cigiznek benne. (Én meg fuldokoltam a hátsó ülésen, de nem volt szabad szólnom érte, mert az "tiszteletlenség".)

Mivel azonban ilyen hülye volt, és anyám sem az az észkombájn típus, könnyű volt átverni őket, és így megúszni dolgokat. Olyan dolgokat, ami tök természetes egy gyerek életében, de szerintük nem. Az iskola sem volt jobb, mert sajnos egy gettóképzőbe jártam, ahol egyrészt rengeteg agresszív gyerek volt, másrészt rengeteg idegbeteg pedagógus, akik szintén nem voltak jobbak apámnál.

Eredményképpen a hazudozás, a sunnyogás az életem meghatározó része lett. Ez nem jellemhiba volt, hanem túlélési stratégia. Megtanultam azt, hogy nekem nem jár sem szeretet, sem tisztességes elbánás, csak ha elveszem, kikényszerítem, vagy ellopom. Nyolc-tíz évesen például rendszeresen loptam el aprópénzt anyáméktól, ha elöl hagyták a tárcájukat. Adtak ugyan valami zsebpénzt, de kitaláltak mellé egy bonyolult és betarthatatlan szabályrendszert, előre meghatározott levonásokkal, aminek a végére általában egy fillér sem maradt. Nem mintha nagyon el lehetett volna költeni, hiszen ha bármit vettem, azt azonnal megtalálták, és el kellett számolnom, hogy honnan van. Csak olyasmit vehettem, amit el tudtam rejteni a játékaim között, nem tűnt újnak. Szociopata egyébként nem lettem. Sosem volt ínyemre ez a bujkálás, csak nem tehettem mást. Ugyanakkor mesterfokra fejlesztettem az emberek személyiségének olvasását. Ezt a mai napig gyakorlom. Ha nézted Dr. House-t, abban láthatsz hasonlót. Én is pont úgy mérem fel az embereket úgy, mint ő, és rengeteg dologra rájövök anélkül, hogy elárulnák. A felnőtt életben egyébként egyáltalán nem hátrány, ha szemrebbenés nélkül tudsz hazudni. Csak nem mindegy, kinek hazudsz és mit.

A kommunikációs képességem viszont katasztrofális volt. Mivel állandóan ordítozás vett körül, nagyon hangosan beszéltem. Ha valakinél el akartam érni valakit, gyakran durván rákiabáltam, követelőztem, mert azt tanította a környezetem, hogy ha nem így teszek, ha szépen kérem, soha nem érek el semmit. Jellemző a magyar "pedagógusokra", hogy egynek sem tűnt fel, hogy valami baj van ezzel a gyerekkel. Gondolták, ha jól felpofoznak, majd abbahagyom. Ezek a pedagógusok aztán kisebb-nagyobb kellemetlenségekbe futottak pályafutásuk során. Például rendszeresen eltűnt a szemüvegük, vagy valaki kutyaszarba mártott gombostűt épített a párnázott székük ülőkéjébe. Ha már szúr, fertőzzön is. Majd máskor nem csavargatják a karomat.

Most biztos felhördülsz, hogy mecsoda kis pszichopata voltam. Egy pszichológus nem értene veled egyet. A "normális" fogalma ugyanis mindig a környezet függvényében értendő. Egy ilyen stresszes környezetben felnövekvő gyermeknél természetesek ezek a reakciók. Az lenne a furcsa, ha nem ilyen lettem volna. A szüleim elképzelése szerint egy szüntelenül mosolygó, cuki kis robot kellett volna lennem, aki boldogan megy az iskolába, csakis ötösöket hoz, és első szóra ugrik bármilyen parancsot teljesíteni. Hát, én még ilyen gyereket nem láttam. Talán lobotómia után...

Emlékszem, egyszer hallottam, amint egy másik gyerek azt mondta, hogy szereti az édesapját. Őszintén megdöbbentem ezen. Számomra a felnőttek mind ellenségek voltak, és a szülő csak börtönőr, aki az iskola után folytatja az életem keserítését.

Ahogy teltek az évek, és felnőttem, az ütlegelést ugyan beszüntették egy idő után, de egy kedves szavuk nem volt hozzám soha. Állandóan az iskola miatt őrjöngtek, aztán jött az, hogy "meddig élősködsz még rajtunk", "mikor takarodsz már el"... miközben egy többlakásos családi házban éltünk, az egész a miénk volt. Van egy irtózatosan ostoba, rosszindulatú és erkölcsökkel különösebben nem rendelkező nővérem, annak a segge alá toltak ám mindent. Húszévesen kapott lakást, fizették az összes számláját, kihúzták a szarból, amikor a munkahelyén sikkasztott, meg amit akarsz. Engem meg kinéztek a saját otthonomból. Hát én csak egy semmirekellő hülye vagyok, aki valamit mókol a számítógépén. (16 évesen írtam az első szoftvert megrendelésre, jó pénzért. Apám meg mammogott, hogy mecsoda munka az, amihez ülni kell, az nem igazi munka. És meggyanúsított, hogy loptam a pénzt, természetesen.) Jól példázza a boomer mentalitásukat, hogy amikor leszereltem a katonaságtól, este hazajöttem, reggel már állt a bál, hogy miért nincs "még mindig" munkahelyem.

Na de most már nem élnek. És ez jó. Én pedig nem vertem be az apám hülye fejét, és nem kerültem emiatt börtönbe. Az öngyilkosság nem nagyon jutott eszembe. Egyébként valahányszor arról olvasok, hogy itt vagy ott egy fiatal megölte a saját szüleit, és ott sápítozik a sok törvénytisztelő, hogy mecsoda elvetemült gazember az ilyen, kedvem lenne fejbe rugdosni az összeset, amíg meg nem értik, hogy ez nem így működik. Nem mindenkinek sikerül átjutni egy ilyen megpróbáltatáson.

Hogy élek ma? Nincs családom, úgy. Nem tudnék ugyanis biztonságos otthont teremteni, hiszen én sosem éltem ilyenben. Meg tudnám játszani magam, elő tudnám adni a csodálatos apukát, mint ahogyan egy pszichopata is meg tudja játszani, hogy vannak érzelmei. (Amúgy nem vagyok az sem. Tesztelték klinikai körülmények között.) Szóval egyedül fogok meghalni, de addig is legalább békén hagynak. Dr. House-ra a cinikusságában is hasonlítok, és abban, hogy semmilyen álszentkedést nem tűrök el magam körül. A romantikus képzelgőkkel rendszeresen közlöm, mi van a valóság rózsaszín szövete alatt, amit ők nem látnak.

Hogyan lett munkám, szakmám? Nos...

Apám egész gyerekkoromban sulykolta belém, hogy soha nem lesz belőlem semmi, a társadalom szemétdombjára fogok kerülni, miegymás. Ott is lennék, ha az ostobasága ironikus módon nem ment meg tőle. 13 évesen ugyanis érdekelni kezdtek a számítógépek. Igazából egész életemben izgalmasnak találtam őket, de ekkoriban állt össze a fejemben a dolog, miután egy osztálytársam apja megengedte, hogy leüljek a PC-jükhöz (ami nagyon drága és ritka dolog volt akkoriban, apám visítva kapott volna szélütést, ha meglátja - hiszen én ugyebár minden ilyesmit csak elrontani tudok.) Egy év alatt összespóroltam magamnak egy Commodore 64-es számítógépre. Hordtam ki újságot, gyűjtöttem fémhulladékot, eladtam szinte mindenemet a bolhapiacon. Más gyerekeknek ilyesmit simán megvettek a szülei, nálunk a károgás ment, hogy majd el fogok tőle butulni, és az iskolai jegyeim így meg az iskolai jegyeim úgy. (A mai napig sem értem, miért lenne olyan fontos fejből fújnom az összes degenerált költő személyes adatait, vagy az ecetmuslinca alléljait, de mindegy.) A számítógép azonban nemcsak tanulási eszköz volt, hanem olyan rejtekhely, ahová minden lében kanál szüleim keze nem ért el. Mivel síkhülyék voltak hozzá, fogalmuk sem volt, hogy milyen kis világom van a képernyőn túl. Ott lehettem akárki és akármi, vagy akár saját világot is teremthettem. Így szerettem bele a programozásba, ami a mai napig is tart. Mindenféle segítségük nélkül tanultam a szakmát, ma pedig vezető programozó vagyok egy nagy német cégnél. Korábban Amerikában is éltem pár évig.

Szóval köszönöm, jól vagyok. Ugyan kissé elszigetel az emberektől, hogy minden hazugságon átlátok, de ez végül is nem baj: a barátaim egytől egyig minőségi emberek. Elüldögélek itt a számítógép előtt még addig a pár évig, amíg itt kell lennem. Ja, és szinte kényszeresen kerülök mindent, ami az apámra emlékeztet. Például pengével borotválkozom, mert neki villanyborotvája volt. Az életem legfontosabb célja, hogy minden, ami ők voltak, maradéktalanul eltűnjön a világból. Lerombolták a nagyapám élete munkáját, alkoholista kurvát csináltak a nővéremből, és rajta keresztül tönkretették az ő kislánya életét is. (Ő most 30, és hasonlóan rom az élete, csak ő még szakmát sem tudott tanulni, mert a hülye anyja megvédte az ilyesmiktől.) Egyesek szerint kellemetlen alak vagyok, de ez nem baj, mert nekem meg ők a kellemetlenek.

Remélem, kielégítő volt ez a rövid válasz.

#1

Te jóságos ég!

Tegnap este megjelöltem a kérdést, hogy hátha látok válaszokat. Néha az ilyen jellegű kérdések alá szoktam írni választ, de valahogy most olyan bagatellnek érzem a saját gyermekkori megpróbáltatásaimat. Tudod, az a megdöbbentő, hogy egész gyerekkorod során nem találkoztál egyetlen normális felnőttel. Azért nem mind ilyen, csak tényleg sok van köztük.

És igen,sokan sokféle túlélési stratégiát alakítunk ki.

Szerencse hogy nem kallódtál el.

Mindenesetre szomorú történet. Remélhetőleg nem ez határozza meg azóta is az életed.

Egyébként én is épp ezért nem akartam gyereket soha. A nővéreddel sosem volt jó a kapcsolatod?

Anyám gyerekként elhagyott, apám meg sose volt az a minta apa. Ameddig éltek a nagyszüleim, addig ők jelentették nekem a csaladot. Velük is nőttem fel jóformán. Apám hétvégente hazavitt ha hazavitt.

Majd mikor meghalt a tatám, akkor már a mama is ellenem fordult. Ott se volt maradásom, apámhoz meg az új feleségéhez költöztem. A nő nem szeretett, ezt éreztette is. Soha semmi nem volt jó amit tettem, olyan dolgokra köteleztek amiket én nem szerettem volna. Ennek persze ellenszegülés lett a vége, majd közölték hogy egy haszontalan senki vagyok. 17 voltam mikor anyám betoppant az életembe. Mivel apámnál nem maradhattam, ezért átköltöztem oda. Na az volt a következő pokol. Időközben kiséreltem meg öngyilkosságot is de rám találtak. 18 évesen elkezdtem dolgozni és elköltöztem. 20 évesen tudtam elkezdeni szakmát szerezni. Nehezen nyílok meg embereknek, mindig védekező állásban állok. Viszont lett egy csodálatos feleségem aki mindenben támogat, aki mellettem áll, aki mellett nem kell megjátszanom magam. És született 2 csodás gyermekünk. Ez értelmet adott az életemnek. A szüleimmel pedig megszakítottam a kapcsolatot.