4 hetente hazalátogatni kevés szerintetek?

6 éve vagyunk együtt és 2 éve házasok vagyunk. Gyermekünk fél éves.

Egy közeli településen éltünk és mikor született a babánk akkortájt költöztünk ide, ahol most lakunk.

Hirtelen elég sok változás ért engem és most jöttem sajnos rá, hogy minden, amit eddig vallottam csak saját magam ámítása volt.

Szeretem a párom, mert nagyon kedves, gondoskodó, segítőkész, imádja a babájàt és próbál mindent megtenni, hogy én jól érezzem magam itt.

Többször említettem, hogy nem jó nekem itt. Beszéltem már pszichológussal is ezzel kapcsolatban.

A pàromnak azért nem mertem mondani, hogy költözzünk köztes helyre, mert eddig igazából sose gondoltam erre, mindig azt mondogattam magamnak, hogy ha már így alakult legalább az egyik családhoz legyünk közel.

Azonban belefáradtam, hogy sokszor 4-5 hetet kell vàrnom, hogy hazautazhassak a párommal a családomhoz és cserébe én mindennap naprakész vagyok az ő családjának, akik van, hogy egy nap 2x is bekopogtatnak.

Nekem ezzel egyébként nem lenne bajom, mert családcentrikus vagyok, a baba is mindig kacag rájuk, viszont belül nyomaszt, hogy én mindent hátrahagyva eljöttem, hogy innentől mindennapot a párommal és annak családjàval és falusi lakóikkal töltsek és vágyom valami újra, bármire, ami nem itt van. Nem célom szüleim városaba költözni, amit írtam egy közteshely is jó lenne, hogy könnyebben eljussunk az én családomhoz is, de meg úgyis bő 2 óra lenne az út. Mert kb. 4 és fél óra az út jelenleg..

És az a baj, hogy szerintem úgy élni, hogy az ember sosincs otthon hétvégén nagyon nehéz lehet, illetve mindig pakolni a táskába, hisz ott alszunk, mert messze megyünk stb. nem egyszerű szerintem.

Na meg előre látom, hogy oda aztán senki se jönne meglàtogatni minket, természetes lenne, hogy mi megyünk minden hétvégén hol ide, hol oda.

Mert tudom, hogy úgy se fogja màsnap meghirdetni a házunkat és bútorainkat, hogy tudjunk venni valahol másik házat és nem fog elkezdeni keresgélni pest környéki idegen települést . Tudom, hogy 1 porcikája se kívánna menni egy teljesen idegen megyébe, idegen kisvárosba, ahol senki se ismeri, pláne úgy, hogy most jelenleg ott lakhat, ahol a nagymamája, a szülei, a testvérei, a keresztgyereke, unokatestvérei és falusi ismerősei, cimborái. Valamint nem menne oda, ahol semmi segítségre nem számíthat, hisz itt mindent az apjával csinál, na az biztos, hogy ha elmennénk nyilván nem segítene és nem is tudna senki, hisz mindenkitől messze lennénk. Sok mindenhez kell sokszor férfi erő, segítség, bár nyilván attól is függ milyen házat veszünk, mennyi munka lesz rajta.

Páromnak ez egy álom hely, álom ház. Nekem nem.

Néha látom, hogy a párom is szomorú, hogy én nem vagyok elfogadó a hellyel, helyzettel kapcsolatban. A legjobban az zavarja, hogy már nem is kívánom őt tulajdonképpen, mert annyira elkeseredtem a kialakult helyzet miatt, hogy sajnos valóban nem vágyom a párom érintésére. :((

Ettől függetlenül próbálok gondoskodó feleség lenni, csak sokszor elmondom, hogy nem annyira tetszik itt.