Milyen esetekben utasítanátok vissza a szülőktől gyerekként a szüleid nektek szánt lakásvásárlási szándékukat?

"Semmi jószándék nem volt mögötte, csak hogy "majd ők továbbra is korlátoznak", mert hát övék a lakás."

Ha az övék a lakás, akkor nem neked vették, ergo értelmezhetetlen a helyzet.

Az lenne a normális alapból, hogy a szülő tudja támogatni anyagilag a gyerekét, akár egy lakással is. És nem, nem az a normális, amit itt sokan képviselnek, hogy a gyerek, amint 18 lesz, pusztuljon otthonról, dögöljön bele a munkába, kaparja össze vérrel verítékkel azt a lakást, mert hát te is így csináltad és mégis ember lettél. Ja, csak mondjuk egy szar ember. Akik elítélik, hogy a szülő lakással támogatja a gyereket, azok csak szimplán irigyek, meg ha nekik szar volt, legyen másnak is az. Remélem, valamikor kihal ez az elavult komcsi nézet.

Egyetlen esetben nem fogadnám el: hogyha nem lenne jó a viszony és lakásért cserébe zsarolnának lelkileg.

#34

Szerintem szuper és szép dolog, de hogy "normális"? Olyan brutálisan drágák az ingatlanok, hogy a legtöbb szülő szerintem nem tud venni belőle 1-2-3 darabot (ugye több gyereknek nyilván több kellene). Ez azért elég ritka lehet.

34

Nincs oylan, hogy "normalis" ebben a kérdésben. Van olyan szülő, aki megteheti, hogy vegyen lakast a gyereknek és még is veszi, van olyan, aki megteheti és nem vesz, van olyan aki nem teheti meg, de venne és olyan is, aki nem teheti meg de ha megtehetné se venne.

Mindenkinek joga van a saját velemenyehez ebben q kérdésben is és a vilagon senkinek nem tartozik emiatt elszámolással, vagy magyarázattal.

Én elutasítottam. Szüleim egyszem gyereke vagyok, apám még hagyján, de az anyám egy kontrollmániás, mindenbe beleszóló, kíváncsiskodó keverőgép. A ház úgy lett volna, hogy egy diktátum: Mivel 3 éve együtt voltunk már, (és már kezdett is ellaposodni a kapcsolatunk, és ezt anyám is látta), belengette a ház dolgot: Kapunk egy házat tőlük, kettőnk (párom és az én) nevére, 50-50%-ban. Ezért megházasodunk pár hónapon belül.

Én nem akartam, mert a legnagyobb beavatkozás lett volna az életembe. Akkori párommal is átbeszéltük, hogy nem lenne ez jó, és szakítottunk is.

Sose bántam meg, hogy nem hagytam/hagytuk magunkat manipulálni a szüleim által. (Azóta eltelt 18 év, házasságban élek azzal, akivel szeretjük egymást, csodák csodája lakásunk is lett, és meghúztam a határokat a szüleimmel szemben is.)

35.

Szerintem úgy értette a normálist, hogy élhetnénk olyan jóléti államban és kiszámítható gazdasági/jogi környezetben, hogy ez nem okozna gondot a szülőknek.

Persze, ha ilyen jólét és jóllét lenne, akkor már a gyerekek is rövid idő alatt megteremthetnék maguknak a saját ingatlant.

Nem pedig gyerekcsinálással és egy életre eladósodva, teljes kiszámíthatatlanságban, vajon mikor kerül olyan élethelyzetbe, hogy elárverezik bagóért a brutál drágán, hitelre megszerzett ingatlanát.

Mint most ugye.

Egyedülálló anya vagyok, épp ilyesmiről beszélgettünk a most még kiskamasz fiammal.

Elmondtam neki, hogy egy egész, tehermentes lakással valószínűleg sajnos nem tudom támogatni az életkezdését (szívesen tenném egyébként), de legalább egy önrésszel biztosan, már most is van egy látható összeg, pár évem még van a gyűjtögetésre.

Legkésőbb akkor fogom ezt átadni neki, ha már elkezdett pl egyetem után dolgozni és hitelképes is lesz pl vásárolni valamit- ebben az esetben pluszban még szívesen lennék az adóstársa, kezese stb is, hiszen iól keresek, remélem, ezt fenn tudom tartani.

Én egy közös befektetésnek, közös döntésnek gondolnám ezt az egészet, természetesen nem erőszakolnék rá valamit csak azért, mert én mondom vagy mert kap egy induló összeget.

Még arról is ötleteltünk, hogy ha esetleg kisebb hitellel egy kisebb lakást tudnánk így megvenni (budapesti vagyok, egy tehermentes újabb építésű, nem garzon társasházi lakás tulajdonosa vagyok) és ő már pl komolyabb párkapcsolatban élne, akkor az is lehetne egy opció, hogy én költözök a kisebbe, ő tud családot tervezni a nagyobban.

Egyetlen örökösöm és bár még messze a felnőtt kora, a kamaszkor meg eleve nem egyszerű… de jónak gondolom a kapcsolatunkat, megtettem mindent az elmúlt évtizedben is azért, hogy normális értékrendet adjak neki, így nem tartanék attól, hogy akár ebből konfliktusunk lenne.

Egyetemistaként addig él itthon, ameddig szeretne vagy spórolni akar pl (szerencsés lesz, ha fővárosi egyetemet választ pl)- ha kipróbálná a lakásbérlést vagy a barátnőjével összeköltözést, akkor is igyekeznék támogatni- első 1-2 havi bérleti díjjal és kaucióval vagy ezek egy részével, kezdő beköltözős holmikkal/bevásárlásokkal és ha igényük van rá időnként egy-egy jó vacsorával bármikor.

Sokféle lehetőség van, beszélni kell róla ugyanúgy, mint pl arról is, hogy bár még 50 sem vagyok, de mi lesz velem idős koromra, van-e végrendeletem, mit örököl, mi van, ha demenssé kezdek válni 20-25 év múlva stb.

Normális szülő segíti elvárások nélkül a gyerekét, ha normális gyereket sikerült nevelni, akkor az meg követelőzés, zsarolás és elvárások nélkül szívesen fogadja ezt és meg tudják beszélni, mi lenne jó és anyagilag, jogilag, érzelmileg is megnyugtató mindenkinek.