Szerintetek hibásak a szüleim hogy nem vették észre az asperger szindrómámat gyerekkoromban?

3: nem “ment fel”, de nagyon-nagyon sokat segít, hogy tudod, miért vagy olyan amilyen, választ kapsz a kérdéseidre magaddal kapcsolatban. Gondolj bele, átlagos emberként is milyen fontos, és néha nehéz, hogy megértse valaki magát, azt, hogy mit érez, gondol, miért, mik a motivációi, és így megtalálni a belső egyensúlyt. Visszaigazolást kapsz, hogy nem veled van a baj, egyszerűen van a létezésnek egy ilyen változata, nem te vagy a hülye, van neve, annak amilyen vagy és ami történik veled. Ez valami hatalmas megkönnyebbülés.

Ha tudod, miért vagy olyan, amilyen, tudsz támogatást keresni, esetleg ha valamiért nem komfortos neked az a helyzet, ami körülvesz, nem boldogulsz az életben, célzott segítséget kérhetsz.

Szerintem igen, határozottan hibásak a szüleid. Van a pszichológusnak is felelőssége, de a szüleidnek látnia kellett volna, hogy nem tud segíteni, és ha kell, keresnek másikat, egészen addig, amíg valamelyik segíteni tud végre.

"sok döntést nem tudatosan hanem ösztönösen hoztam."

Ezen a diagnózis sokat nem változtat. Az ösztönös késztetés rendszerint felülírja a gondolkodást, és gyakran hülyeséget csinál az embet, de úgy általában mindenki. De ez nem mentesít a büntetőjogi felelősség alól.

Amiket leírtál, abban nem látok nagyon eltérőt az átlagtól. Sokan nincsenek tisztában vele, milyen nehéz egy újszülöttel és azt gondolják egy átalvatlan éjszaka után, hogy jobb lenne visszacsinálni. Sok olyan van, aki a külön szobában alszik a párjától, mert csak úgy tud aludni. Bűncselekményt szerencsére kevesen követnek el, de az aspergeresek között ugyanolyan arányban vannak elkövetők, mint átlag emberek között, így a bűnügyed nem egyenes következménye az aspergernek.

Inkább olyannak tűnsz, aki nehezen vállalja a felelősséget, és könnyebb, ha hibáztathatsz valakit magad helyett.

Én nem hibáztatlak kérdező, elhiszem, hogy most el vagy keseredve, de annyiban igazuk van a többieknek, hogy ha hamarabb tudtad volna meg a diagnózist, nem biztos, hogy olyan nagy különbség lett volna. Amiket leírsz a másokkal is előfordult. Ami a piszkálódást illeti, hallottam olyat történetet is, ahol egy egyébként népszerű lányra szálltak rá az osztálytársai, mert a barátai ellene fordultak. Szóval durva nem? BÁRKIVEL előfordulhat.

Én meg mindig is szorongó típus voltam, elég durván bántalmaztak a gimiben. Hát nekem is voltak olyan dolgaim, ami meg más gyerekre nem volt igaz, mert ők meg nem paráztak rá a dolgokra, csak akkor azt nem értettem. 20 majdnem 21 voltam, mire kiderült, hogy generalizált szorongásos szindrómám van, de addigra mire kiderült pánikrohamaim voltak. Engem nem különösebben érdekel, mit lett volna ha mondjuk 15 évesen derült volna ki, mert a végeredmény szerintem ugyanaz: amúgy is lettek volna előbb utóbb pánikrohamaim, mert hajlamom van rá, és végtérre a tüneteket így is úgy is meg kell tanulnom kezelni. Fiatal vagyok még 26 éves, most mindegy, hogy X évvel hamarabb vagy később kezdem.

Felmerült benned mint ötlet, hogy mi lett volna ha... most már tudod. Elhiszem hogy nehéz túllendülni a szorongó gondolatokon, hogy mi lett volna ha.. ezért sem hibáztatlak, de most már felnőtt vagy. Már te vagy felelős az érzelmeidért. Mást nem tudsz tenni. Tudom, hogy sovány vigasz, de annyiból jó, hogy még fiatalon tudtad meg, nem 50 évesen. Még előtted az élet.

* pontosabban az érzelmeid kezeléséért és a viselkedésedért vagy felelős. AZ érzelmeiről senki sem tehet.

#34

Kérdező, az idegenség érzést én is ismerem. 50 éves elmúltam, soha nem volt senkim, nincsenek barátok sem. Mintha egy üvegen keresztül nézném a világot valami másik helyről. Nem tudok sok mindent értelmezni, nem jól igazodok el, és ez sokszor gond. Én is furcsa gyerek voltam, a szüleim tervezték, hogy kivizsgáltatnak, de végül nem tették. Én nem hibáztatom őket, nem érzem, hogy sok minden változott volna. Nem hibáztatok senkit semmiért.

33-as voltam.