Szerintetek hibásak a szüleim hogy nem vették észre az asperger szindrómámat gyerekkoromban?

27 éves vagy, egyáltalán nincs vágányon az életed. Én 26 leszek, csak egy érettségim van. Fejben most jutottam el oda, hogy el tudjak egy egyetemet végezni, mert el akarom érni a céljaimat, amihez ez szükséges. Január óta egy harmadik nyelvet tanulok, 2 hónapja elkezdtem külön matektanárhot járni, és valószínűleg januártól elkezdek angoltanárral is fejleszteni, mert a C1 nem elég semmire. Innen 5 év, hogy az első diplomám kézhez kapjam. 30 leszek. Utána valószínűleg mester. De olyan kapukat fog a diploma és 3 nyelv megnyitni, hogy nem lesz szükségem rá, az is lehet.

Szóval uccuneki, mert egy életed van, annak is a negyede elment, vagy harmada, és ki kell élvezni, mert forgunk egy tűzgolyó körül, évezredek óta, maga a nagy szikla pedig sokmillió éve, és ez ígyis fog maradni miután meghaltunk tehát abszolút senkit nem érdekel, hogy mit csinálunk, vagy hogy alakítjuk a dolgokat, mindenki a maga dolgát csinálja. Szóval eladhatod a házad meg örökségeidet, és végigheroinozhatod az életedet valahol dél ázsiában egy tengerparton, vagy elvégezhetsz egy egyetemet, összeszedheted magad, alapíthatsz egy családot, és lehet egy olyan életed, mint Michael Burrynek.

Csak rajtad múlik.

Nem kifejezetten a szüleid hibája, persze jó lett volna, ha feltűnik nekik, de valóban inkább a szakembereknek kellett volna ezt észrevennie. Sokan nem tudják, hogy mit is kell egyáltalán figyelni, ráadásul a saját gyerekét mindenki kicsit másként látja.

Azt teljesen megértem, hogy úgy érzed, máshogy alakítottad volna az életed, de... Attól, hogy tudsz bizonyos általános autisztikus tulajdonságokat, nem biztos, hogy jó, ha azok szerint alakítod a dolgokat.

Nekem van két autista barátom is, sokszor aludtam már mindkettejükkel egy ágyban, egyiküket sem zavarta, szeretünk ottalvós bulikat szervezni.

Szóval ez valamilyen szinten egyedi mindenkinél, nincs két egyforma autista ember - és ugyanúgy nincs két neurotipikus ember sem. Neurotipikus embere közül is sokan rájönnek, hogy nem szeretik a gyerekeket, vagy nem szeretik, ha zavarják őket alvás közben.

Ezek olyasmi dolgok, amiket meg kell tapasztalni ahhoz, hogy rájöjj, hogy neked ez megfelel vagy nem. Akkor is, ha épp nem vagy autista.

Ha egyedül szeretnél élni, akkor jó. De ha csak azért szeretnél egyedül élni, mert te autista vagy, és azt olvastad valahol, hogy sok autista szeret együk élni, akkor azért gondold át.

Az életedet ne úgy tervezd, hogy átlagos életet élsz, vagy autista életet élsz. Úgy tervezd, hogy mi az, amit te, személyesen, szeretnél, hogy megvalósuljon, és mi az, amit nem.

Az, hogy a szüleid nem látták, hogy vannak gondjaid, tény, hogy nincs rendben. De nem szakemberek és nem hibáztathatod őket.

Ne feledjük, hogy az asperger, az adhd és hasonlók az utóbbi nagyon max 10 évben kerültek be igazán a köztudatba, addig a gyerek max eleven volt, viselkedés-zavaros, vagy fura. Nem hiszem, hogy gyerekkorodban ezek a kifejezések éltek az emberek tudatában, vagy hogy túl nagy figyelmet fordítottak volna a gyerekek lelki életére.

Semmiféle vakvágányon nincsen az életed, 27 éves vagy, nem 97. Ha 97 lennél, se kéne lehúzni egyébként a rolót. Most, hogy tudod, hogy mivel kell szembenézz, már el tudsz indulni egy úton. Felesleges azt keresni, hogy ki hibázott és hol.

Nincs értelme hibáztatni a szüleidet. Az összes "mi lett volna, ha" kérdés felesleges, mert nem tudhatod.

Én 30 évesen kaptam meg a diagnózisomat aspergerre, szintén magam jártam utána. Apám konkrétan pozitív tulajdonságként könyvelte el a gyerekkori furcsaságaimat, imádta, amilyen gyerek voltam. Anyámat meg csak hidegen hagyta. Akkoriban nem osztogatták ám könnyen ezt a diagnózist, szóval ha pl valaki maszkolt gyerekként, akkor azt majdnem biztos, hogy nem diagnosztizálták.

Viszont én sem értem ezt, hogy miért tervezted volna máshogy az életedet. Ha vágysz a gyerekre, lehet gyereked (főleg, ha önellátásra képes vagy, de aspergeresként gondolom az vagy). Az, hogy nem tetszik, hogy a gyerek hangos, az egy egyéni megélésed, de nem hiszem, hogy ez a diagnózissal jött volna, hiszen eddig is zavart a hangerő, nem? Akkor csak nem gondoltál bele? Attól, hogy tudod, hogy autista vagy, még nem változol meg, és nem vonatkoztathatsz magadra automatikusan mindent, amit valaha autistákról hallottál, hiszen kb ahány neurodiverz ember, annyi megélés.

Egyébként 27 évesen abszolút nem vagy elkésve az újratervezéssel.

Szóval nem sikerült a házasságod és nehéz egy baba gondozása és ezért mindenki más is hibás? Már bocsi, de attól, hogy van egy papírod az Aspergerről mi lett volna más? E nélkül nem tűnt fel, hogy nem igazán érzed magad jól mások társaságában? X év alatt csak észrevehetted papír nélkül is, hogy nem szeretsz másokkal sok időt tölteni, csak külön tudsz aludni stb...

Mások hibáztatása helyett szerintem próbálj meg keresni egy pszichológust és amennyire lehet rendbe rakni magad már csak a gyerek érdekében is.

Mi van, eddig akkor csak azt írtad le, amire aztán a szüleid meg végképp nem látnak rá, hogy milyen neked mással együtt aludni!!!

Mik voltak a problémák gyerekkorodban, amikkel a szüleidnek szembe kellett volna nézniük, egyértelműen észre kellett volna venniük és cselekedniük kellett volna, de nem tették, és ez sok sok rossz okozója neked? Ami reális, hogy fel kellett volna akkor ismerniük! Mert az, hogy felnőtt korodban realizálod, hogy nehéz mással együtt aludni, nem az. És az meg, hogy nem tudtad, mivel jár 1 gyerek, egy házasság, az ne haragudj de minden tinire, fiatal felnőttre igaz. Nem tudják. Miért is tudnák? Meg kell tanulni, meg kell tapasztalni.