Irányításmániás szülőnek hogyan lehet elmagyarázni, hogy ne vagy legalább kevésbé szóljanak bele az életembe?

20 éves vagyok és otthon lakok, a szülőkkel való együttélés egyre nehezebb, de elköltözni nincs pénzem. Emiatt nem tudok kiszakadni abból a légtérből, amely egyre inkább felőröl.

Annak ellenére, hogy ennyi idősen illene nem beleszólniuk abba, hogy mit csinálok, mégis az életem minden területébe bele akarnak szólni, ha nem úgy teszek valamit, ami az ő véleményük szerint megfelelő lenne, kb. terrorizálni kezdenek, de már a legapróbb dolgokon is.

Hogyan fogom azt a csavarhúzót, hogyan öltözködöm, mit eszek, kivel találkozok és hova megyek.

Van egy munkahelyem, ahol 2 éve dolgozok, szeretem a benti közösséget, a főnökökkel is jól kijövök, de szerintük mondjak fel, mert nem jó ez, mert nem szerzek munkatapasztalatot máshol.

Elmegyek nézelődni egy ruhaboltba, ha nem veszek valamit, akkor nekem olyan speciális, igénytelen ízlésem van, biztosak abban, hogy volt ott ruha, csak az én kifordított gondolkozásom miatt nem tudtam választani. Majd ők eljönnek velem és választanak helyettem ruhát. Legutóbb 4 napig mondogatták ezt, napjában többször is, mire nem bírtam tovább, egyikükkel elmentem egy boltba és vettem egy olyan cipőt ami nem tetszik és nem fogom hordani, csak azért, hogy ne terrorizáljanak.

Ha elmegyek a barátaimmal, akkor be kell számolni, hogy kikkel megyek, hova megyek, mikor érek haza, óránként felhívnak, hogy merre járok. A Google Mapsen osszam meg a helyzetemet, hogy láthassák, hogy hol vagyok.

Vettem az íróasztalomhoz magamnak egy széket, még ki sem bontottam a dobozából, már mondták, hogy én össze sem fogom tudni rakni, és kiveszik a kezemből a imbuszkulcsot és ők összerakták nekem. Utána 2 napig azt halgattam, hogy egy csavarhúzót nem tudok megfogni és nekik kellett összerakni helyettem a széket. Plusz az egész rokonságnak habzó szájjal elmesélték, hogy emiatt sem vagyok semmire sem való.

És ezek a legapróbb dolgok. Beleszólnak a párkeresésembe, akárkit vittem eddig haza, az vagy túl hülye, túl okos, túl kövér, túl sovány és ehhez hasonlóak voltak.

Hiába mondom nekik el a problémát, mindig az lesz a vége, hogy én milyen csúnyán beszélek velük, nekem sem jót, sem rosszat nem lehet mondani.

Tegnap is hazaértem a munkából, tök jó kedvel mondom, hogy a munkahelyen (kis létszámú cég) születésnapja volt a főnöknek, így az utolsó 1.5-2 órában nem dolgoztunk, hanem felköszöntöttük és tortáztunk. Reakció: biztos nem ettem semmit, hanem ott ültem egyedül a sarokban, mert szégyenlős vagyok bent. Így nem lesz belőlem semmi, milyen vagyok, stb.

Hogyan értessem meg velük, hogy egyedül is tudok ennyi idősen dönteni, nem kell állandóan leszólni, sem a rokonoknak, sem az ismerősöknek nem kell engem leszólni?