Normális az, ha felnőttént utál az anyám? 10 évig próbáltam a kedvére tenni, engedni neki, puncsolni, de elegem van.

Neki is nehéz viszonya volt a nagymamámal (az ő édesanyjával természetesen).

Már gyerek korom óta hajtogatja, hogy ez törvényszerű, addig nem vagy igazából felnőtt amíg a szüleid élnek, nem bírja elviselni ha a közelében vagyok.

Egyre többet szurkálódik, piszkál, nem vesz figyelembe, elvárja, hogy neki legyen meghagyva az utolsó szó joga.

Ha összebalhézik velem mert kiprovokálja, vagy csak bedurcázik, utánna megsértődik, és nekem kell bocsánatot kérni. Mintha élvezné ezt.

Én mindent megtettem, hogy minimalizáljam a konfliktusokat, kedvére tegyek, büszke legyen rám.

Teljesen normális felnőtt vagyok, dolgozom, van párom, sosem kértem anyagi segítséget.

Érzelmileg ha támogatásért fordulok hozzá, vagy ha bármilyen negatív érzelmet lát rajtam, az feldühíti, irritálja.

Így már ezt se kérek, és az életembe se avatom be, csak ő tart kiselőadást magáról.

Iszonyatos bűbtudatom van, megszoktam, hogy magmat hibáztatom, de rájöttem, hogy a helyzet két emberen múlik. És sajnos a másik oldalról nem javul, inkább romlik csak. Ahogy öregszik, egyre merevebb, kötekedősebb lesz, egyre nehezebben viseli ha nincs igaza.

Érzelmileg meg nem bírom már. Több nyűg tartani vele a kapcsolatot, görcsbe áll a gyomrom ha rámír, pláne ha felhív (de inkább én kerestem, magától ő nem nagyon szokott)

Más is volt így? Hogy kezeltétek?

Anyám az ötvenes, én a harmincas éveimeben járok. Apám nincs a képben.