Csak én érzem úgy, hogy sok szülőnek már a fejét kéne levenni? Amikor valaki kisgyerekkora óta aktív és mély stresszben él, mert nincsenek normális szülei. Én mindig próbáltam helyrehozni a dolgokat de még a mai napig mély stresszben kell élnem.

Miért sírjak, miről beszélsz te?

Apám 1,5 évesen elhagyott, soha életemben nem beszéltem vele. Ha meghalna, nyilván nem érdekelne mert nem ismerem.

Volt egy másik ember akivel anyám összejött, akivel 0-24 csak konfliktusok voltak és nekem is a mai napig, mert részegen hazajár meg konkrétan ölik egymást otthon.

Anyuhoz sem kötődöm érzelmileg mivel bennem van a gyűlölet, hogy neki kellett volna időben kapcsolatot váltania..nem normális, hogy a testvéreimnek remeg a lába a stressz miatt.

Én sírni értük? Miről beszélsz te?

Te aki megkaptad tőlük kiskorodban a szeretetet és valószínűleg mai napig normális élnek a szüleid, biztos hogy más a nézőpontod.

De ez nem az életem.

Alapvetően nem vagyok az, tudok jól viszonyulni az emberekhez. Ezt még én magam is furcsállom.

De szerinted amikor összegyűlnek bennem a gondolatok és állandóan ezen szorongok, az milyen lehet?

Vagy az milyen lehet, mikor próbálom a rokonságomnak elmagyarázni hogy ezt én szenvedem meg, és nem kapok tőlük megértést?

Vagy milyen lehetett mikor már ott tartottam, hogy mindig közéjük avatkoztam a stressz miatt, és még akkor is én jöttem ki hibásnak?

9-esnek teljesen igaza van. De ezt ne vegyük készpénznek, hogy mindig kivitelezhető normálisan.

Sokmindenen gondolkodtam. Köztük azon is, hogy egyszerűen már nem akarok érezni, jobb ezt elzárva tartani.

De viszont képes is vagyok rá.

Ha én gyerekkoromban sosem kaptam szeretetet, akkor valószínű, hogy a jövőben ezt barátságokban meg kapcsolatokban fogom keresni. Akik hasonló cipőben járnak, mint én.

Mert annyira komoly kapcsolatot most ők miattuk nem is akarok...

Nem is tudom, mi legyen.