Mik lehetnek az okai annak, ha valaki úgy érzi, hogy elrontotta az életét azzal hogy gyereket/gyerekeket vállalt?

Igen, sok a mártír anya is, de ez már az a generáció aki a full kényelemben és az énközpontúságban nevelkedett. Olyan fokú jólét van, ami az eddigi évezredekhez, évszázadokhoz képest példátlan. Ebbe belecsöppen egy gyerek az sokkal nehezebb, mert jóval több szabadidőről kell lemondania egy szülőnek, mint korábban bármikor. És bizony a jóhoz könnyű hozzászokni. De mikor egy gyerek diktálja a tempót azt sokan már nem bírják.

És ehhez jön hozzá az, hogy a mai világ a külsőségek világa- az számít mit gondolnak rólad, így igyekszel tökéletes anya lenni és nő maradni minden fronton, ami brutális hülyeség, mert a nők ezzel csak magunak csinálnak plussz stresszt és melót. Ma már elvárás az is, hogy egész nap a gyereked kívánságát lesd, ha kell eldobva mindent is. Régen az ilyen körbe lett volna röhögve, mert az élet nem állt meg gyerek mellett sem, el kellett látni a háztartást az állatokat, főzni kellett stb. Ma meg kis diktátorokat nevelnek, akikhez első nyikkanásra rohan a mama.

Pont ezért mondtam én is otthon, az élet nem áll meg, a kisfiam szépen eljàtszik mellettem, míg a házimunkát intézem/intézzük közösen (még nincs 1 éves). De nem fogok eldobni csapot-papot, hogy egész nap a kis szentemben gyönyörködjek.

És így mentális gondjaim sincsenek. Jó éjjel ha fogzik sír, meg volt, hogy nem aludtunk sokat, de pontosan tudom, hogy ez hónapról hónapra javul majd. Ennyi.

Hozzáállás kérdése...

Először is, imádom a lányomat, amíg nem élt addig el nem tudtam képzelni hogy ennyire lehessen szeretni valakit. Ő az életem értelme.

Másodszor pedig, az anyaság szopás. A kialvatlanság meg a 0-24 készültség leginkább. Az enyém közepesen rossz alvó, most 8 hónapos, nem aludt még végig éjszakát. De most már legalább csak kétszer-háromszor kel egy este. Ez is haladás, mert sok olyan korszak volt (fogzás, alvási regresszió, növekedési ugrások), mikor 1-1,5 óránként kelt. Hetekig. Na akkor a végén már ölni tudtam volna. És kipróbálsz mindent, meg annak az ellenkezőjét is, mindent elolvasol a témában, és nem segít semmi. Aztán egyszer csak random megint "jól" alszik. Örülsz neki, de tudod hogy ez bármikor borulhat megint. Próbálsz valami rendszert kialakítani, és amikor úgy tűnik, hogy sínen vagy, kb tudsz tervezni a gyerekkel előre, akkor tuti hogy jön valami új fejlődési fázis ami mindent borít.

Vannak persze olyan álombabák akik az elejétől jól alszanak, az ő szüleik szoktak testvért vállalni szerintem. Meg vannak extra szar alvók. A szomszédomék meg az egyik barátnőmék is mondták, hogy ők 2 évig nem aludtak. Mert maximum 2 óránként kelt a gyerek. 2 évig. Ha valaki megemlíti nekik a kistesó gondolatát kb megölik a tekintetükkel. Szóval ja, az alvás az első szopófaktor.

A második meg a 0-24 szolgálat. Mert a gyereket el kell látni akkor is, ha 39 fokos lázad van, fáj a torkod, nem kapsz levegőt, és te magad is ápolásra szorulnál. Felejtsd el. Ugyanúgy egész nap melóznod kell. A műszaknak soha nincs vége. Nálam még megvan, hogy mivel reggel 6-7 óta folyamat készültségben vagyok, kvázi dolgozom, délután 4-5 körül elfáradok, a szervezetem várja hogy jön a jól megérdemelt pihenés. De nem jön. Helyette jön egy egyre fáradtabb és nyűgösebb gyerek akivel ki kéne húzni legalább fél hétig a fürdetést, de már öttől semmi nem jó neki, és nyikorog mindenen. Aztán minden. egyes. nap. ugyanaz a menetrend, eteted, ő keni szét a kaját mindenhol, na még egy kanállal, ne nyúlj bele, ne kend belém, ne a macsakát nézd, biztos elég volt, most persze megint nyitja a száját hogy már elraktad a kaját. Aztán fürdetés, ne pisilj bele, ne igyál bele a pisis vízbe, jó akkor igyál, ne mássz ki a kádból, jó akkor kiveszlek. Aztán altatás. Ami nálunk szintén egy hosszú folyamat. Bár nézőpont kérdése, miután megszületett, fixen ordított kb héttől tizenegyig. Bármit csináltunk. Na az halál volt, olyan 4 hónapos kora után lett egyre rövidebb ez az esti előadás. Ma már csak az esetek kb harmadában alszik el ordítva. De csak ringatva-járkálva lehet, ő nem az a fajta baba akit beraksz a kiságyba aztán alszik. Aztán ott állok, hogy egész nap semmi időm nem volt magamra, szeretnék olvasni, sétálni, ide feljönni, de közben kéne hajat mosni meg szőrteleníteni, de amúgy meg inkább alszom, mert ki tudja milyen éjszakánk lesz. És van hogy csak hajnalban kel legközelebb, van hogy egy óra múlva felsír. Soha nem lehet kikapcsolni teljesen, az ember minden zajra feszülten figyel. És kb imádkozik, hogy inkább egy betörő legyen, ne a gyerek, mert ha még egyszer el kell énekelnem a hétpettyes katicabogárkát, kifutok a világból. Fizikailag is nehezen bírom, nekem a csuklóm van pár hónapja begyulladva a sok baba emelgetéstől, de van barátnőm akiknek a sérve jött újra elő.

Az esélytelen, hogy este elmenjek bárhova, csak én tudom elaltatni. De nap közben is ha elmegyek folyton feszülten nézegetem a telefonomat, hogy mikor hív a férjem hogy menjek haza mert őrjöng utánam. Pedig amúgy nálunk sokat segít a férjem, de mégis iszonyat anyás a gyerek. Ami egyrészt jó érzés, másrészt meg nagyon szeretnék már 1-2 óránál tovább nélküle lenni valahol.

Napokig tudnék írni, de már így is bazi hosszú lett. Szóval ez a rossz oldala. A jó meg nyilván amit mindenki el tud képzelni. A kölcsönös szeretet, a büszkeség érzése ha ránézek. Ő a mindenem. Viszont több nem lesz. Én túl gyenge vagyok a többgyerekes élethez. Túlzottan szeretek aludni meg kikapcsolódni. El nem tudom képzelni honnan van valakinek energiája elölről kezdeni.